Biztos vagyok abban, hogy magyarnak lenni nem csupán jog, hanem kötelesség is. Ám a kötelesség mellett igaz szerelem is egyben, amely jóval túlmutat puszta állapoton, vagy kötelező rutinon. Magyarnak lenni ugyanis századok, sőt, talán ezredévek óta a legnehezebb vállalás e földön, ilyetén a hozzá fűzött hűség messze túlmutat minden fizikai realitáson. Épp ezért, aki felvállalja e sorsközösséget, s aki nem csupán a külsőségek, az ócska, túlzó, cicoma divat és a pillanatnyi fellángolás kedvéért játssza meg magát, annak a magyarság filozófiát jelent. Életfilozófiát és gondolatiskolát. Magyarként élni, annak ősi szellemiségében létezni sokkal magasztosabb és teljesebb út, mint bármelyik keleti filozófia tanítása által keresni a megvilágosodást. Olyan tanítás ez, melyben nincs szükség mesterekre, prófétákra, gurukra és tanítókra ahhoz, hogy tudatunk kiteljesedjen. Elég, ha csak kisétálunk a Hortobágyra, vagy elutazunk Székelyföldre, és ott megállva tapasztaljuk meg mindazt a lüktetést, ami áthatja a levegőt. Ritka metafizikai valóság ez, mely előtt fejet hajt a mindenség, amit csak megtapasztalni lehet, hiszen szavakkal elmagyarázni lehetetlen.

És ami lenni szeretnék

Létezésem célja a felhőtlen, szerelemmel teli, teljes élet átélésén kívül két dologban állapítható meg: Mindenek előtt szeretném teljes szellemi kiteljesedésben megélni magyarságomat, illetve feltétlen szükségét érzem annak, hogy az „értelmiségi író” életformáját is minden ízében magamévá tegyem. Így tehát mi egyéb lehet a célom, mint szerelmes magyar íróként meghalni?

Ágoston Dániel
(Megjelent a KAPU folyóirat májusi számában)