Vona Gábor kijelentésének szellemi hátterét megvilágítva foglalkozunk a kérdéssel az alábbiakban, hogy komoly munícióval tudjunk szembeszállni a liberálisok érveivel, és a beinduló támadásokat tudjuk hárítani. Az első rész, dr. László András gondolataival, itt érhető el.

Hasznos lesz némi magyarázat egyrészről a demokratikus eszme mögött rejlő álokoskodások kapcsán, másrészről a demokratizmus és az egészében vett modern mentalitás közötti összefüggés bemutatása végett. Tekintettel az általunk felvett álláspontra, aligha kell hozzáfűzni, hogy ezek az észrevételek mindenféle pártérdek és politikai csatározás iránt tökéletesen közömbösek, amelyekben semmilyen szinten nem kívánunk részt venni. A felvetett témákat teljesen pártatlanul kezeljük, miként remélhetőleg tanulmányaink más tárgyait is, és csak azt kívánjuk bemutatni, amilyen világosan csak lehet, hogy mi is rejlik mindezek hátterében; ezt valóban szükséges megtenni, és ezt az egyet feltétlenül, ha a kortársaink által ez ügyben táplált minden illúziót el akarunk oszlatni. Ez itt tulajdonképpen megint szuggesztiós kérdés, miként a némileg eltérő, mindazonáltal hasonló jellegű előbb említett eszméké is; mihelyt valamiről kiderül, hogy szuggesztió, és működési módja is felismertté lesz, nem lehet további befolyása: efféle dolgokkal foglalkozva a kissé közelebbi, tisztán „objektív” vizsgálat – hogy a német filozófusoktól kölcsönvett manapság divatos „szakzsargonnal” szóljunk – sokkal inkább célravezető, mint minden szentimentális szavalat és pártvita, amelyek nem igazolnak semmit, és semmi egyebek, mint egyéni érdekek kifejeződései.

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert „többet” nem eredményezhet „kevesebb”; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. Érdemes megjegyezni, hogy ugyanez az érv, egy másik területre alkalmazva, a materializmus ellen is helytálló; és mindez természetesen nem véletlen, hiszen ez a két dolog sokkal szorosabban fonódik össze, mint ahogy az első pillantásra tűnhet. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben mindennemű princípium hiánya folytán csak igazolhatatlan hatalombitorlás folyik, ami alatt semmi más nem lehetséges, csak zűrzavar és felfordulás. Az igazi hierarchikus rend felforgatása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később azt – vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva – erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti bitorlás nyit utat az összes többinek; így például ki lehetne mutatni, hogy a francia monarchia maga volt az, ami a tizennegyedik századtól kezdve öntudatlanul előkészítette az őt megdöntő forradalmat; lehetséges, hogy egy napon alkalmunk nyílik ezt az álláspontot megfelelőképpen kifejteni, jelenleg azonban csak futólag említhettük meg.

Amennyiben a „demokrácia” szót a nép önkormányzásaként definiálják, teljes lehetetlenséget fejez ki, aminek sem ma, sem máskor de facto léte sem lehetséges. Óvakodni kell attól, hogy a szavak félrevezessenek; ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, ugyanis ugyanaz a létező az összefüggéseknek egyazon körében nem lehet egyszerre – arisztotelészi kifejezéssel élve – „ténylegességben” és „lehetőségben” is. A kormányzó és kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi: nem lehetnének kormányzottak, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindezek ellenére a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét valójában képtelenek kielégítő gondolkozással belátni. Ezt az illúziót az „általános szavazati jog” bevezetésével teremtették meg; a törvények állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem hangoztatják, hogy ez a vélemény olyasvala-mi, ami nagyon könnyen befolyásolható és változtatható; megfelelő szuggesztiók segítségével bármikor tetszőleges irányú mozgáso- kat lehet kiváltani benne. Mellékes, hogy ki beszélt először a „vélemények gyártásáról”, mindenesetre a kifejezés rendkívül találó, és csak azt kell hozzátenni, hogy nem mindig a látható vezetők azok, akiknek ténylegesen rendelkezésére állnak a kívánt eredmény eléréséhez szükséges eszközök. E megállapításnak egyébként világossá kell tennie, hogy miért nagyon csekély jelentőségű a „legtekintélyesebb” politikusok alkalmatlansága; de mivel e helyütt nem az úgynevezett „kormányzási gépezet” munkálkodásáról akarjuk lerántani a leplet, mindössze arra kell rámutatnunk, hogy maga ez az alkalmatlanság pontosan az említett illúzió fenntartását szolgálja: az inkompetencia tulajdonképpen elengedhetetlen feltétel, ha a szóban forgó politikusoknak a többségből származónak kell tűnni, ugyanis a többség – bármilyen kérdés kapcsán kérjék is ki véleményét – mindig a hozzá nem értőkből tevődik össze, akiknek száma mindig mérhetetlenül nagyobb, mint a véleményüket a tárgykör megfelelő ismeretére alapozóké.

Ilyenformán szemtől szembe állunk azzal a tévedéssel, miszerint a többségnek kell a törvényeket hoznia; még ha ez az elgondolás szükségképpen örökre elméleti marad is, és semmiféle tényleges realitáshoz nem kapcsolódhat, akkor is magyarázatot kíván, miképpen gyökeresedett meg a modern szellemben, melyek az ezzel összefüggő, illetve az ezt legalábbis látszólag igazoló tendenciák. A legnyilvánvalóbb tévedést éppen az imént jeleztük: a többség véleménye ugyanis mindig az inkompetencia megnyilatkozása, akár az intelligencia hiánya, akár a feltétel nélküli tudatlanság alakítja ki; a „tömegpszichológia” bizonyos megfigyeléseire is lehetne itt utalni, különösen arra a széles körben ismert tényre, miszerint egy tömeget alkotó egyének körében feltámadó mentális reakciók aggregátuma egyfajta általános pszichózisban kristályosodik ki, amelynek színvonala még csak nem is az átlag, hanem a legalacsonyabb rendű elemek szintjének felel meg. Valamelyest eltérő összefüggésben azt is megjegyezhetjük, hogy bizonyos modern filozófusok magára az intellektuális területre is megpróbálják áthelyezni a „demokrácia” eszméjét, azt, ami szerint a többség véleményének kell érvényre jutnia, és elsősorban annak igényével keresendő az „igazság kritériuma”, amit ők „általános konszenzusnak” hívnak. Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetért, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezne is nézetazonosság – ami a kérdéstől függetlenül csupán azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének –, teljesen lehetetlen lenne azt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ennek mintegy igazoló jeléül szolgál, az manapság a puszta többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi egyetértése. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szen-timentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne azok nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, és az egyik vulgáris fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.

De próbáljunk meg mélyebbre hatolni a kérdésben: mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormányok segítségül hívnak, és amelyben egyedüli igazolásukat vélik megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokratikus felfogás és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy ez a felfogás a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a multiplicitás uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el;2 a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokféleség ered.3 Ha egyszer aztán az egység princípiumát megtagadják vagy szem elől tévesztik, nem marad más, mint a tiszta és kendőzetlen multiplicitás, vagy ami ugyanaz, az anyag. Mellesleg a „súlyra” tett iménti utalásunk több, mint puszta hasonlat, ugyanis a szó legáltalánosabb értelmében vett súly a fizikai erők mezején ténylegesen a lehúzó, összenyomó tendenciát képviseli,4 ami a lét egyre erőteljesebb korlátozódásával áll összefüggésben, és ami ezzel egyidőben az egyre nagyobb sűrűség által képviselt multiplicitás felé tart; és a modern idők kezdete óta az emberi aktivitás menetét pontosan ez a tendencia irányítja. Azt is meg lehet jegyezni, hogy az anyagra – egyszerre megosztó és korlátozó erejénél fogva – a skolasztikus tanítás az „individuáció princípiumaként” hivatkozott. Ez teremt kapcsolatot a most tárgyalt probléma és az individualizmus kapcsán korábban tett megállapítások között: a szóban forgó tendencia azonos az „individualizáló” irányulással, ami a zsidó–keresztény hagyományban az eredeti egységből kiszakadtak „bukásaként” jelenik meg.5 A princípiumán kívül szemlélt, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokféleség a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; és az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint ez. Ennek a közösségnek a törvénye valóban a legnagyobb szám törvénye, és ez az, amin a „demokratikus” eszme alapul.

(…)

Végezetül a „demokratikus” eszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” ellenséges az „arisztokráciával” szemben, ugyanis ez utóbbi kifejezés, legalábbis etimológiai értelmében, az elit uralmát jelenti. Pontosan a szó definíciójából kifolyólag, az elit körébe csak egy kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális felsőbbrendűsé-géből adódó tekintélyének semmi köze a számbeli fölényhez, amin a demokrácia alapul, és aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, az elitet a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által játszott vezető szerep, sőt már az elit puszta léte is – miután csak akkor játszhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik – végletesen összeegyezhetetlen a „demokráciával”, amit szigorúan köt az „egyenlőségi” elmélet, és ennek folyományaként minden igazi hierarchia tagadása; a „demokratikus” eszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlők, holott az igazság az, hogy az emberek soha nem lehetnek egyenlők, kivéve számtanilag. Mint azt már említettük, az igazi elit csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért „demokrácia” csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután – a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísértés ellenére – két ember közötti különbség gyakorlatilag nem törölhető el teljesen, az emberek meglehetősen logikátlanul hamis hierarchiák felállításába kezdenek, aminek magasabban álló tagjai az egyetlen igazi elit helyét akarják elfoglalni; és ezek a hamis hierarchiák kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra épülnek, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára. Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend merőben külsőséges elsőbbségén alapul, nevezetesen a vagyoni előmenetelen, az egyetlen elsőbbségen, amely a „demokráciával” összefér, mivel mindkettő ugyanabból a szemléletmódból származik. Hozzátehető, hogy még a helyzet ellen állítólag fellépni kívánók is képtelenek igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt még súlyosbítják is azt azáltal, hogy még messzebbre mennek ugyanabba az irányba, mivel ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához. A harc csupán a demokrácia különböző változatai között folyik, amiben több-kevesebb hangsúlyt kap az „egyenlőségi” tendencia, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között zajlik, és ez valójában pontosan ugyanazt jelenti.

E néhány gondolat talán elegendő, hogy képet adjon a jelenkori világ társadalmi állapotáról, és ezzel egyidőben bemutassa, hogy a társadalmi szférában ugyanúgy, mint az összes többiben csakis egyetlen út vezethet ki a jelenlegi káoszból: az intellektualitás restaurációja, és következésképpen egy elit újra létrejövetele. Ezt az elitet jelenleg tulajdonképpen nem létezőnek kell tekinteni Nyugaton, az elnevezés ugyanis nem vonatkoztatható arra a néhány elszigetelt és kohézió nélküli elemre, amely bizonyos értelemben pusztán kibontakozatlan lehetőségeket képvisel. Ezek az elemek rendszerint alig mutatnak fel többet, mint tendenciákat vagy törekvéseket, amelyek őket bár elvezetik a modern szellem elleni reakcióig, létük azonban mégsem képes arra effektív hatást gyakorolni. Tulajdonképpen az igazi tudást nélkülözik és a tradicionális adalékokat, amelyek nem rögtönözhetők, és amelyeket egy önmagára hagyatkozó intelligencia csak nagyon tökéletlenül és minimális mértékben képes pótolni, különösen ilyen minden tekintetben rendkívül kedvezőtlen feltételek között. Következésképpen nincs más, csak szórványos erőfeszítések, amelyek princípium és doktrinális támogatás hiányában többnyire tévútra siklanak; azt lehet mondani, hogy a modern világ rendkívüli szétszórtságával védelmezi magát, ami alól még ellenfeleinek sem sikerül kivonniuk magukat. Mégpedig mindaddig, amíg ez utóbbiak tartják magukat a „profán” síkhoz, amelyen mint kizárólagos és egyetlen tartományában a modern szellem nyilvánvalóan elsőbbséget élvez; és valójában pontosan ez mutatja meg, hogy minden látszat ellenére a modern szellem még mindig milyen szilárdan kézben tartja őket. Emiatt képtelen a legtöbb, olykor kétségtelenül helyes törekvéseket ápoló ember megérteni, hogy kezdeni csak az alapelveknél lehet, és emiatt ragaszkodnak energiáik néhány esetleges, társadalmi vagy hasonló területen való elfecsérléséhez, márpedig ezeken a területeken ilyen feltételek mellett semmilyen igazi eredmény nem érhető el.

(René Guénon: A modern világ válsága. Debrecen, 2008. Kvintesszencia Kiadó.
6. fejezet. Társadalmi káosz. Részlet)

Jegyzetek

2 Aquinói Szent Tamást olvasva azt látjuk, hogy „numerus stat ex parte matéria” [’a szám materiális természetű’].
3 Ebben az esetben, akár az összes többiben, a valóság egyik, illetve másik rendje közötti analógia szigorúan fordított értelemben érvényes.
4 Ez a tendencia az, amit a hindu doktrína tamasnak hív, és a tudatlansággal, a sötétséggel társít. Abból, amit az összes analógia fordított alkalmazása kapcsán fent mondtunk, látható lesz, hogy a szóban forgó összenyomás vagy összesűrítés diametrális ellentéte a spirituális vagy intellektuális koncentrációnak, olyannyira, hogy valójában a sokféleségben való szétoszlással, szétszóródással áll összefüggésben, annak ellenére, hogy ez első pillantásra különösnek tűnhet. Ugyanez érvényes az „egyenlőségi” elmélet szerint alul, a legalsó szinten megvalósuló uniformitásra is, ami homlokegyenest ellenkezője a legfelső, principiális egységnek.
5 Dante ezért helyezte Lucifer szimbolikus hazáját a föld középpontjába, arra a pontra, ahol úgyszólván a nehézkedési erők minden irányból összefutnak; ebből a szempontból ez a spirituális vagy „mennyei” vonzáscentrummal ellentétes, amit a legtöbb tradicionális doktrína a Nappal szimbolizál.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.