Vona Gábor demokráciára vonatkozó kijelentésének szellemi hátterét megvilágítva foglalkozunk a kérdéssel az alábbiakban, hogy komoly munícióval tudjunk szembeszállni a liberálisok érveivel, és a beinduló támadásokat tudjuk hárítani.

 

Az első rész, dr. László András gondolataival, itt érhető el, a második részben pedig René Guénont hívtuk segítségül.

Mi is az a demokrácia? Hol és hogyan született? Hová vezeti a népeket, amelyeket varázsa megbabonázott? Végzetszerű lenne-e, akár a lovaggá ütés? Jótékony a hatása vagy ártalmas? És fõleg, lehetséges-e a demokrácia, s vajon mûködött-e valaha is úgy, ahogy azt állították, vagy csupán egy maszlag, egy lepel, amely mögött egy kaszt rejtõzködik a hatalomban, egy olyan kaszt, amelynek épp erre a paravánra van szüksége, hogy hatalmi pozícióját megõrizze?

Ha egy pillantást vetünk a történelemre, azt vehetjük észre, hogy a demokrácia kivételes jelenség volt idõben és térben.
Ez a tanulmány arra törekszik, hogy válaszoljon a feltett kérdésekre, próbálja megismerni a demokrácia lényegét, és – a történelmet metafizikai perspektívából szemlélve – következtetéseket vonjon le belõle.
Vizsgálataink során azt állapíthatjuk meg, hogy a demokrácia a magasság és a mélység erõi közötti dinamikus játék.

Lázadás a modern világ ellen címû alapmûvében Julius Evola ezt írja:
"Minden hagyományos szervezõdés olyan dinamikus formáció, amely kaotikus erõket, alantas érdekeket, legalacsonyabb rendû társadalmi és etnikai rétegeket feltételez, amelyeket egy ‘forma’-elv ural és fékez le: két antagonikus pólus dinamikus mozgását feltételezi, melybõl a felsõbb rendû kasztok természetfeletti elemét magába foglaló felsõbb pólus próbálja az alsót felfelé húzni, míg a másik, a tömeghez, a demoshoz kötõdõ alsó pólus lefelé húzza a másikat. Így a csúcsnak minden meggyengülése, minden elhajlása egy ellensúlyhoz hasonlóan az alsóbb rétegek lázadásaiban megnyilvánuló ‘felszabadulásnak’ felel meg."

Azok a népek, amelyek elfogadták ezt a játszmát, kihívták maguk ellen a sorsot. A demokrácia történetének tanulmányozása során meg fogjuk látni, hogy az ellentétes erõk közötti egyensúly fenntartása fogadással ér fel, amely néha megnyerhetõ, azonban állandó kétségeket támaszt; és minden alkalommal, amikor a démoni elem túl súlyossá válik, a demokrácia elbukik.

* * * *

Hozzászoktunk ahhoz a felfogáshoz, hogy a demokrácia Görögországban, s azon belül Athénban született. Ha azonban közelebbrõl megvizsgáljuk ezt a problémát kiderül, hogy ennél lényegesen tágabb az a korszak, melyben ez a különleges jelenség megszületett. Ha azt tekintjük demokráciának, ahol az emberek demost alkotnak és politikai jogokkal rendelkeznek, azaz joguk van törvényeket alkotni, ítélkezni polgártársaik felett (történjék ez akár közvetlenül, akár egy választott testületen keresztül), azt állapíthatjuk meg, hogy a régi germánok és skandinávok, kelták, makedónok és természetesen a rómaiak rendelkeztek olyan testületekkel, amelyek megfelelnek ezen meghatározásnak.

Nem szabad azonban összekeverni a politikai jogokat és a polgári szabadságjogokat. Minden emberi szervezet olyan mûködési szabályokat és garanciákat feltételez, melyeket a legfõbb hatalomnak kell biztosítania, mint példaul a tulajdonhoz, a mesterségek gyakorlasához való jog, a menedékjog etc. Eltekintve a türannikus (azaz illegitim) kormányzat kivételes és rövid életû esetétõl, az egyén, a korporációk és a rendek mindenhol és mindig védelem alatt álltak, mégpedig az állam jól felfogott érdekébõl kifolyólag. Bármilyen legyen is az emberek státusza és a kormányzati forma, a döntéshozatalnak mindig volt kisebb vagy nagyobb mozgásszabadsága. Ezen jogoknak azonban nincs politikai tartalmuk mindaddig, amíg nem vesznek részt a kormányzat mûködésében. A magánélet és a szakmai élet, illetve a városállam és az állam élete között minõségi ugrás van: a döntések természete változik meg, ha átlépünk a magánszférából a társadalmi életbe, valamint a társadalmi életbõl a politikába.

Mi történt tehát ezeknél a népeknél, aminek a hatására a demokrácia megszületett? Miért náluk és miért nem másoknal, annak ellenére sem, hogy az árják meghódították Perzsiát és Indiát?
Ez a kérdés, amelyre a válasz napjainkban nyilvánvalónak tûnik (mi is lehetne természetesebb a demokráciánál, hiszen minden egyéb politikai szervezõdési forma sokkolta az erkölcsöket és a józan észt), megérdemli, hogy megálljunk egy pillanatra. Ezzel ellentétben nem paradox-e a hatalomnak csupán egy darabkáját átruházni a demosra? Noha a nép alakzatot ölt (ha több mint puszta tömeg) és rendek, testületek, intézmények keretében létezik, amelyeket az elithez tartozó emberek irányítanak, más szóval kifejezve kvalitatív módon meghatározott, mégis alapvetõen mennyiségi jellegû. Márpedig hogyan származhat az egységesség a többféleségbõl? Hogyan lehet elérni a nézetek egységét – ami feltétele a politikai döntésnek – a vélemények sokfélesége alapján? Másfelõl, tekintve az egyének nyilvánvaló egyenlõtlenségét, hogyan fogadható el az, hogy a kisebbség ítélkezzen a többség felett? Minden vállalatvezetõ igazolhatja, hogy a hatalmat nem lehet megosztani: vannak olyan pillanatok, amikor egy döntést egyetlen ember hozhat meg és kell meghoznia (még akkor is, ha egy tanács veszi õt körül). Ami egy egyszerû vállalatra igaz, hogyan lenne kevésbé igaz egy állam vezetésére? Még meglepõbb kérdés az, hogy az ókori ember, akinek számára a természetes és megszentelt rend nyilvánvalóan hierarchikus volt, hogyan fogadhatta el a társadalmi nivellálódást, a viszonyoknak azt a felforgatását, amit a demos beavatkozása jelentett a városállam döntéshozatalába?

Itt a probléma lényegére tapintunk rá: a demokrácia az állampolgárok közötti egyenlõség elismerését feltételezi. Ha egy helyzeténél fogva alacsonyabb rangú egyéntõl a véleményét kérjük, vagy legalábbis úgy teszünk mintha kérnénk, ez azt jelenti: elfogadjuk, hogy a magunkéval azonos szintû tisztánlátással, ugyanannyira sokszínû nézetekkel, ugyanolyan felelõsségtudattal és értékítélettel rendelkezik, mint mi magunk.
Bizonyos, hogy a demokrácia mindig hatalomátruházás alapján mûködött, a nép képviselet útján gyakorolta jogait, kiválasztva egy személyt vagy egy javaslatot, amely elõnyösebbnek tûnt számára a többinél. Más szóval kifejezve mindig elfogadott volt az a tény, hogy az egyenlõtlenség teljes mértékben közrejátszott a cselekedetekben, és hogy például a jellem egyes személyeket jobban predesztinált a vezetésre, mint másokat. A demokrácia azonban mindenki számára elismeri azt a jogot (még ha a "mindenki" egy kisszámú csoportot jelent is, például a harcos korú férfiak gyûlését), hogy megítélje, értékelje a vezér tetteit, kormányának igazságosságát, legfontosabb döntéseinek helyességét.

Márpedig az ilyen népi gyûlésnek csak akkor lehetett értelme – hacsak nem tekintjük bohózatnak (és látni fogjuk, hogy fõleg napjainkban ez elég gyakran elõfordul) –, ha valamennyi érintett személynek ugyanaz a világnézete volt, ugyanazon értékeket osztotta, és in fine egyazon természetûek voltak. Ehhez arra volt szükség, hogy ugyanazon városállam vagy klán tagjai olyan testvérként ismerjék el egymást, akik ugyanazon alapító õstõl származnak, akinek a vére valamennyi polgár ereiben folyik; és itt visszakanyarodunk az alapvetõ kérdéshez: az egyenlõség gondolata összeegyeztethetõ-e a tradicionális társadalommal, amely a hierarchia elvére épült?

Azonban itt is el kell kerülni minden kétértelmûséget. Ahhoz, hogy valaki kinyilváníthassa a véleményét, véleménnyel kell rendelkeznie, és ahhoz, hogy szabadon tehesse ezt, bizonyos fokú szabadsággal kell rendelkeznie, ami nélkül nem létezik saját akarat. Márpedig a történelem meg fogja mutatni, hogy a népet alkotó egyéniségek és az a fortiori tömegként kezelt nép semmi ehhez hasonlót nem képvisel. Minél alacsonyabb a társadalmi helyzetük, annál inkább befolyásolhatóbbak az emberek.

A polgári demokrácia egy másik jellemvonása, hogy sokáig cenzusos volt. Más szóval kifejezve, kizárólag bizonyos fajsúlyú emberek választhattak és voltak választhatóak. Azért használjuk ezt a képet, mert van benne bizonyos irónia; egy tulajdonosnak, egy birtokosnak felelõsséggel kell szembenéznie, a cenzusos rendszer pedig (mint ahogy azt az ókorban használták) eszköz arra, hogy keretbe foglalja a tömeget és megakadályozza annak elfojthatatlan fluktuációját. Ugyanúgy, ahogy egy tankhajóban többszörös válaszfal állítja meg a hajó imbolygása által mozgásba hozott olaj elfolyását, ugyanígy a cenzus is megfékezi a tömegek esztelen lázongását. Az emberek magas rangú személyekre szavaznak: urukra, a tanítóra vagy a polgármesterre, akik mindannyian tisztában vannak szerepükkel, azzal, amit képviselnek, és még ha az ellenzékhez tartoznak is, saját módjukon garantálják a rendet. Ki ne emlékezne arra, hogy a katonáknak megadott szavazati jogot hogyan vezették be a kaszárnyákban? Amikor a demokrácia ilyen korlátok között létezik, nem fajul demagógiává, vagy legalábbis nem azonnal.

A polgári demokrácia másik gyengesége az, hogy betegesen törekszik a hatalmi egyensúly megvalósítására, legfõképpen a végrehajtói hatalom rovására: a harmadik kasztból származó politikai konstrukciók így felhagynak azzal a függõleges tagozódással, amely az organikus, tradicionális társadalmakat jellemezte. Franciaországban a III. és a IV. köztársaság példaértékû volt ebben a tekintetben. A filozófus Alain, belépve a nagy elõadóterembe, így örvendezett tanítványai elõtt: "Megint megbukott a kormány! A demokrácia jól viselkedik." Az Egyesült Államokban is a végrehajtói hatalom sokáig gyenge volt, de e gigantikus Svájcban, melynek nem volt külsõ ellensége, és amelyben mindenki számára volt hely, a népesség, melynek kizárólag az ország felvirágoztatásának kellett magát szentelnie, nem érezte egy erõs vezetés szükségességét. Mire szolgál hát valójában egy kormányzat békeidõben, és amikor az egyetlen közös törekvés gazdasági természetû? Nem elegendõ-e az erõforrások megfelelõ igazgatása?

Mihez hasonlít az, amikor a népet a nép irányítja? … A népi demokratikus rendszerek minden tekintetben felidézik Übü királyt: véres zsarnokság, korrupció, kapzsiság, hanyagság. A mindenhol jelenlévõ rendõrségre támaszkodó gengszterbanda irányít a terror segítségével egy elbutított népet. A legpiszkosabb szürkeség telepszik a városokra és a vidékre. Unalom, szomorúság, kétségbeesés fojtogatja a minden fantáziától és életörömtõl megfosztott embereket. A függetlenebbek belsõ világukba menekülnek, de ugyanakkor elszigetelik magukat, és megtiltják önmaguknak, hogy bármilyen formában is részt vegyenek a rendszerben. A vezérek, elzárkózva a tekintetektõl, vulgáris fényûzésnek adják át magukat. Noha a rendszer dicsõíti a munkát, ami a negyedik kaszt létét igazolja, képtelen ezen a téren versenyre szállni a liberális országokkal. Látens éhínség, technológiai lemaradás, általánossá vált pazarlás – a képbõl semmi sem hiányzik. Egyetlen ígéretet sem tartanak be, sem a jólét, sem a szabadság, sem pedig az egyenlõség tekintetében. Íme, ide vezetett az abszurdig fokozott demokrácia.

* * * * *

Kortársaink tehát meg vannak fosztva mindenfajta belsõ fegyvertõl, és könnyen prédájául eshetnek a világ új urainak, a manipulátoroknak.

A közvéleménykutatások tragikusan tanúskodnak arról, hogy az emberiség milyen mérvû kondicionálásnak esik áldozatul, hiszen a néhány száz egyén példája alapján kialakított mintavételbõl pontosan meg lehet jósolni a többi milliók viselkedését; és amikor az államfõk azt állítják, hogy az országot a "központból" kell irányítani, ismételten megerõsítik azt az irányvonalat, miszerint mindent mennyiségi szempontból kell nézni, hiszen a központ számukra csupán egy aritmetikai eszköz, nem pedig egy olyan pólus, amely felé minden energiát és lendületet kellene terelni.
Mit jelent hát a szabadság a fejüket elvesztett kétlábúak számára, akiknek nincs egyéb támaszuk (ha lehet ezt mondani), mint az étvágyuk és az akaratuk, amelyekben kóros érzékenységük jut kifejezésre. Paradox módon egyébként, míg a társadalom soha nem volt ennyire engedékeny, a tabuk szintjére emelt primitív elõítéletek mögött keres menedéket, s ez a vékony páncél egy olyan erkölcsi követelmény illúzióját nyújtja számára, amely képes biztosítani az emberek közötti harmónikus kapcsolatokat.

Napjainkban az embereket akkora mennyiségû információ árasztja el, hogy már képtelenek azokat megemészteni. Elméletileg választhatnak a jelöltek és azok programjai között, akik a reklám minden eszközét felhasználva jutnak el hozzájuk, akárcsak a kereskedelmi áruk. A választáshoz azonban szükség van egy sajátos ítéletre, preferenciákra, attól függõen, hogy saját maguk számára milyen magatartást tartanak elfogadhatónak. Az ókoriak mondása: "légy az, ami vagy" azt feltételezi, hogy elõbb "ismerd meg önmagad", és a régiek tudták azt, hogy ez az önismeret, önmagunknak ez a keresése nem valósulhat meg anélkül, hogy ne tartoznánk valahová (egy államhoz, egy néphez, egy fajhoz vagy egy kaszthoz), ami képes modelleket nyújtani az önmegvalósítás számára. Egy neves jogtudós azt mondta: "A forma szabadságot ad"; ezt a tömör megfogalmazást kortársaink paradoxnak ítélnék, de ugyanazt a felfogást sugallja, mint az elõzõ gondolatunk. Azok kivételével, akik eljutottak a Szabadsághoz, mindenki másnak szüksége van referenciákra, amelyek irányítják választásaikat és amelyek segítségével gyakorolhatják a szabadságot; és pontosan akkor akarják õket "megszabadítani" mindenféle hovatartozástól, amikor szabadságuk ebben a tekintetben a legteljesebbé válik.

A szabadság paródiájáról beszélhetünk hát, amely szabad utat enged az illuzionisták számára. Nem meglepõ, ha a politikai vezetõk magatartásukat a komédiások viselkedésérõl másolják. Láthattuk az egyik államférfi feleségét (egy nagyhatalomról van szó), amint egy piaci árus térdén pózol és közben homlokon csókolja õt. Igaz, alig tudta elrejteni arcán az undort, de mi mindent meg nem tennének azért, hogy az etnikai kisebbségektõl néhány szavazatot szerezzenek? Az államfõk segítségül hívják a reklámot, hogy a közvélemény feltételezett elvárásai szerint alakítsák ki a look-ot (az elkerülhetetlen közvéleménykutatások eredményeinek megfelelõen). Minden szégyent lenyelve átlagemberré maszkírozzák magukat, közhírré teszik a hit parade sztárja iránti imádatukat és megpróbálják saját javukra felhasználni a pillanat bálványait, s mindezt a demagógia crescendójában, míg végül a politikai színpad õrültekházához kezd hasonlítani.

Ebben a tekintetben a "nagy emberek" magatartása meghazudtolja azt a sokáig igazságnak elfogadott felfogást, hogy az egyszerû állampolgárok nem akarják, hogy olyan átlagemberek kormányozzák õket, akikben saját képük tükrözõdik vissza. A nép sokáig nagyra becsülte a nagyságot, szerette és tisztelte azokat, akik felettük helyezkedtek el; de a dekadenciának az egyik következménye az lett, hogy a kisember elutasítja a felsõbbrendûség megnyilvánulását, mivel ösztönei azt sugallják számára, hogy az erõ és a hatalom valahol másutt van. Azzal vigasztalódnak, hogy azt mondják maguknak: a vagyont és dicsõséget megtestesítõ kétes személyek nem is különböznek annyira tõlük, egyszerûen csak ügyesebbek és "intelligensek". Csodálják ravaszságukat, leleményességüket: ezek az igazi urak (ügyeskedésben). Az emberiség egészében véve úgy viselkedik, akár a társadalom hulladékai, akik a fegyházakban olyan vezérek köré csoportosulnak, akik "hõstetteik" elbeszélésével váltak azzá.

És hol van mindebben a közvélemény? A szentséges közvélemény, amely elõtt feltehetõen még a legszilárdabb kormányok is megremegnek? Láttuk-e valaha is, hogy a közvélemény hatására született meg egy döntés? Megakadályozta-e a szovjet tankokat, hogy leverje a magyar forradalmat? Megakadályozta-e Csehszlovákia lerohanását? A közvéleményt könnyen lehet alakítani, formálni, és úgy lehet vele játszani, akár egy orgonista teszi, amikor a partitúrának megfelelõ billentyûzetet választja. Önmagában véve tehetetlen; amikor pedig hatalmassá válik, vagy manipulálják, vagy pedig elaltatják.

Többször említettük már a manipulátorokat. Felmerül bennünk egy kérdés: ha a nép elveszítette a hatalmat, ugyanúgy, ahogy az arisztokrácia és a polgárság is elvesztette, ki kaparintotta meg azt, az ezredvég felé közeledve? Korunk egyik jellegzetessége, hogy a hatalom felhigult, olyannyira, hogy megfoghatatlanná vált: a hatalom változó formájú, arc nélküli, amit könnyedén okkultnak hiszünk. Régen a hatalom helyhez kötött, jól látható volt a király és az elöljárók személyében. A polgárság uralma alatt a politikai játszma szereplõi már nem mások, mint "kétszáz család" meghatalmazottai, de az említett kétszáz családot jól ismerték az emberek: tekintélyük volt és az uralkodókkal ellentétben nem léptek a nyilvánosság elé; ez a diszkréció azonban nem jelentett alakoskodást.
Zavarbaejtõ, hogy napjainkban a "szabad országokban" hatalmon lévõ kormányok nézetei mennyire hasonlítanak egymásra, milyen sok sajtókampánnyal találkozhatunk egyidejûleg a világ különbözõ részein. Az a benyomásunk, hogy létezik egy titkos zenekari karmester, egy bábjátékos, aki a sötét kulisszák mögé rejtõzve zsinóron rángatja, kedve szerint táncoltatja és énekelteti azokat az alakokat, akiknek a mestersége a vélemények irányítása, s célja ezzel az, hogy elfogadtasson egy politikát, a világnak egy elõre elkészített szervezõdési rendjét: s ez a terv fokról fokra, szigorúan, démoni logika szerint valósul meg.

Hol született meg ez a terv? Természetesen itt vannak a szabadkõmûves páholyok és annak leágazásai, amelyek kozmopolita világképüket számtalanszor kinyilvánították. Aztán az olyan szervezetek, mint a Trilatérale és testvérei (Bilderberg, C.F.R.) azzal a törekvéssel, hogy egyesítsék mindazokat, akik számítanak, mindazokat akik egy jelentõs területen (politika, gazdaság, tudomány, etc.) befolyással rendelkeznek, hogy aztán tevékenységüket, politikájukat a világkormányzat irányában összehangolják. Ez vajon azt jelenti, hogy a nagy uniformizálódási és nivellálódási folyamat mögött a "beavatottak" (vagy inkább ellen-beavatottak) titkos magja állna? Nem zárhatjuk ki, de elgondolkodhatunk azon, hogy vajon szükség van-e egy ilyen magyarázatra. A gazdaság mindent elárasztott, a földet kizárólag úgy tekintik, mint egy kiaknázandó mezõt, az emberiséget pedig úgy, mint egy meghódítandó klientélát, magától értetõdõ hát, ha a különbözõ posztokon helyet foglaló felelõsök egyet értenek abban, hogy a különlegességbõl adódó problémákat technikai úton kell megoldani: mennyiségi kérdésekre mindig mennyiségi megoldásokat találni.

Van-e vagy nincs ördögi szándék amögött, ahogy a világ erre az egyetlen dimenzióra korlátozódik? A dologban közremûködõk jelentõs része (akik gyakran igen magas pozíciókat foglalnak el) felelõsségük teljes tudatában tesznek ennek érdekében, mintha ésszerûen gondolkodó, felelõsségteljes és a faj túléléséért aggódó emberek lennének. Ez rendben is volna, de visszatérve tanulmányunk témájához, milyen szerepe van a demokráciának ebben a vállakozásban, melynek célja, hogy a világegyetemet egyetlen törvény uralma alá hajtsa?
Mit ovashatunk például a Trilatérale tagjainak tollából? "Minél demokratikusabb egy rendszer, annál inkább ki van téve a belülrõl jövõ veszélyeknek". A Trilatérale titkolja, hogy egy olyan "marginális populációt" részesítene elõnyben, melynek nincs szava, nem vesz részt a politikai életben. Egy új proletariátust szeretne, amelyet rosszul fizetett és engedelmesebb emigránsok alkotnak?

Más szóval, amikor a "demokráciához" hozzászoktak az emberek, a komoly kormányzáshoz a demokráciát meg kell csavarni. És ez színtiszta logikával belátható. A hatalmat nem lehet megosztani, és amikor demagóg szükségszerûségbõl úgy tesznek, mintha a hatalmat szétapróznák a szavazatok sokasága között, a háttérben újra fel kell építeni azokat a fórumokat, amelyek képesek politikai döntéseket hozni. A jelentõséggel bíró választások mindig a csúcson történnek (csúcson itt kizárólag egy hatalmi pozícíót értünk, nem pedig ontológiai felsõbbrendûséget), mindig titokban születnek, hiszen a politikusok feladata az, hogy hazugságokat hitessenek el a szükségszerû áldozatokkal (mindenkit nem lehet egyszerre kielégíteni). Ki tudná megmondani, hogy milyen egyezség született Máltán? Csupán feltevésekbõl indulhatunk ki, és a két államfõ közötti megbeszélések tartalmát csak fokozatosan, mindenképpen csak egyes részletekre kiterjedõen ismerhetjük meg az eredményeknek megfelelõen.

Nézzük csak meg, hogy mi történt a két világháború alatt egy olyan országban, amely híres volt a demokráciáról és büszke volt arra. Összességében véve az amerikaiak nem akartak részt venni a háborúban, és nem csupán az elszigetelõdési politikából kiindulva, hanem azért is, mert nem láttak magasabb rendû érdekeket, amelyek eldönthették volna a két tábor közötti választást. Nagyon sok türelemre, mesterkedésre, képmutatásra és csalásra volt ahhoz szükség (a Lusitania esete, Pearl Harbour esete), hogy a kormány eléggé erõsnek érezze magát a háborúban való elkötelezettséghez.

A demokráciának nem lesz meg az a kiváltsága, hogy biztosítsa a békét (ahogy azt az 1914-es háború alatt is láttuk, amikor a demokrácia olyan képviselõi, mint a Clemenceau-k, Poincaré-k és Ribaud-k a központi hatalmak békejavaslatait elutasították), hanem tömeges sorozással általánosítja a háborút, és azzal dicsekedhet, hogy feltalálta a háború új módszereit; ennek következménye az ellenség gyûlölete, nem pedig az ellenfél tisztelete lesz, ahol is a gyûlölet generációról generációra átöröklõdik, noha a háborúnak már rég vége van. A demokrácia egyik mûve tehát a háború általánossá válása, s fõleg elaljasodása.

A világ urainak azon törekvése, hogy a "demokrácia lényegébõl fakadó veszélyeit" palástolják, odáig megy, hogy szószólóik – mint ahogy láttuk – megkérdõjelezik a közvéleménykutatások legitimitását. A fájdalmas gumibotozások ellenére a jóságos nép reakciói néha meghökkentõek (halálbüntetés, emigráció, etc.). Mit lehet hát tenni? Megszüntetni a közvéleménykutatásokat, ha egyszer már nem lehet azokat meghamisítani? A mindennek ellenére nehezen ellenõrizhetõ törvényhozói hatalom helyébe (hiszen mindig a szavazók akaratától függ, akiknek a reakcióját nem lehet elõre kiszámítani) a bírói hatalmat helyezni? A megoldás csábító. Ha a törvény a legfõbb referenciává válna és a hatalom kisajátítaná magának a törvény értelmezésének monopóliumát, akkor egy jogászi monokrácia bevezetésével felsejlene elõttünk a politika hanyatlása és a történelem vége, amik az internacionalista kommunisták és a kozmopolita kapitalisták bevallott céljai. El kell ismerni, hogy a jogászi értekezésnek tulajdonított szupremácia a politikai értekezés felett nem árja gondolat, de hát nem éppen azokat az idõket jelzi-e, amikor az "Észak Fénye" (ahogy Evola mondaná), Hüperborea szellemisége átadja a helyét a "Dél Fényének", és az egyenes és igaz magatartás által elnyert szabadságot (ami nem zárja ki az isteneknek adott tiszteletet) felváltja a féltékeny istenektõl való félelem és alávetés?

Mit jelenthet ilyen körülmények között a politikai választás? A két különbözõ lehetõség közötti választás csupán látszólagos. A választók haszontalannak érzik a szavazást, s ez megmagyarázza elfordulásukat a szavazásoktól. Az Egyesült Államokban ez a jelenség már néhány évtized óta létezik. Napjainkban pedig úgy terjed, akár egy olajfolt.
Úgy tûnik számunkra, hogy az ilyen demokrácia nem realitás, hanem egyfajta recept vagy játékszer, amit meglengetnek a tömegek elõtt annak szórakoztatására. "A legmagasabb pénzügyi körök eljutottak oda, hogy a demokráciát a tömegek kizsákmányolásának legcsodálatosabb, leghajlékonyabb és legnagyobb hatású eszközévé tették", írja Henry Coston már idézett mûvében. Többé már nem cél, hanem eszköz, amelynek manipulátorai megtanulták virtuóz módon használni, és manipulátorok õk nemcsak azért, mert mûvészetük abból áll, hogy létrehozzák a közvéleményt, hogy azt a körülmények szerint változtassák (egy végsõ célnak megfelelõen), hanem azért is, mert hatalmi eszközük, a pénz világa, jobban mint valaha, jelekkel való manipulálást jelent. Az olyan materiális jelentésû kifejezések, mint az arany vagy a pénz egyre inkább elveszítik lényegükbõl fakadó materiális jelentésüket és átadják helyüket az írás játékának, sõt a varázslatos impresszióknak. Az Esszencia pólusától távolodva a Szubsztancia pólusához közeledünk, s elkerülhetetlen, hogy egy napon a semmivel kerüljünk szembe.

(részletek Hubert de Mirleau: Fatalitás-e a demokrácia? Című könyvéből)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.