A zsidóság szerepe a kommunizmusban igen csak bonyodalmas történelmi kérdés. (A kiváló orosz író, Alexander Szolzsenyicin igyekezett is bemutatni a téma ezernyi ága-bogát az oroszországi zsidóságról írott lebilincselően érdekes könyvében.) Az értelmiségi pályákon legalábbis a 19. század vége óta jelentős számban jelen lévő zsidóság minden olyan eszmét támogatott, amely kellően nemzetközi és ateista jellegű volt. Végtére is a „modern” liberalizmus és a szociáldemokrácia is előnyösnek tűnt a zsidók számára. Ugyanakkor a kommunizmusban eleinte több fantáziát láttak, mivel az egészen rövid történelmi időszakon belül ígérte a hatalom megragadását bizonyos radikális csoportjaik számára.

A demokrácia és a kapitalizmus létrejöttével hatalmi helyzetbe került zsidóság köreiben egészen biztosan nem volt egység a követendő stratégiát illetően. Hiszen még ha feltételezzük is, hogy esetenként lehetett némi összejátszás a zsidó nagytőkés és a szociáldemokrata vagy kommunista munkásvezérek között, azért összességében a polgárság zsidó és nem zsidó felső körei mégis csak halálra rémültek a kommunizmustól a múlt század első felében. Ezen kívül számos jel utal arra, hogy a kommunista eszmét lelkesen elfogadó zsidók jelentős része levetkezte nemzeti identitását (esetleg már jóval korábban), és a kommunista eszmével töltötte be a nemzeti és vallási érzés kihunytával a lelkében keletkezett űrt. Az ilyen kommunista zsidók persze gyűlölhették a keresztényeket, a nemzeti érzelmű gójokat, és mélyről fakadó félelmükből és hatalomvágyukból fakadóan lehettek kirívóan kegyetlenek is, de aligha voltak valamiféle „zsidó világuralmi összeesküvés” részesei.

Ugyanakkor a 19. század vége óta érzékelhetők a zsidóság „nemzeti” törekvései, melyek túlmutatnak a cionizmuson, és a nyugati világ fölötti jelentős befolyás megszerzésére irányulnak. (A Nyugat feletti uralom teljessé tétele a cionista célok megvalósítása érdekében is nélkülözhetetlenné vált.) A 20. század első három évtizedében úgy tűnt, a kommunizmus az egyik leghatékonyabb eszköz lehet a zsidóság hatalmának erősítése felé vezető úton – azonban rövidesen kiderült: a kommunizmus a zsidók számára is tévút. Két okból is. Egyrészt azért, mert sok kommunista zsidó egyáltalán nem volt hajlandó megfelelni sem a cionisták, sem a zsidó finánctőkések elvárásainak. A kommunista zsidóság végleg elszakadt a „kapitalista zsidóság” köldökzsinórjától. Másrészt pedig a zsidók a Szovjetunióban is szép lassan kezdték elveszíteni befolyásukat.

Mert noha a bolsevik forradalom egyfajta zsidó hatalomátvételnek is tekinthető, ugyanakkor Sztálin idővel rájött: a zsidóság túlzott hatalma a Szovjetunióban súlyosan veszélyezteti saját uralmát, sőt magának a kommunista rendszernek a fennmaradását is. A vörös diktátor viszonylag lassan számolt le a befolyásos zsidó kommunistákkal, és idővel egyre inkább arra kényszerítette őket, hogy őt és rezsimjét szolgálják. A 2. világháború kitörésekor a „választott nép” befolyása már lényegesen kisebb volt, mint a bolsevik forradalom után. Sztálin lelke mélyén alighanem tényleg gyűlölte a zsidókat, habár igyekezett felhasználni őket a saját céljai érdekében. Hiszen pontosan tudta: akár a biztonsági szolgálatok, akár a pártapparátus vezető posztjain álljanak, hasznos szolgálatot tehetnek a véres diktatúrának, mivel sem erkölcsi fékek, sem az orosz nép iránti érzelmek nem kötik meg a kezüket a cselekvésben.

Noha a nemzetiszocialista Németországgal szemben az oroszok és a zsidók szövetségesként álltak egymás mellett, a háború befejezése után tovább csökkent a zsidók befolyása a Szovjetunióban. Korántsem véletlen, hogy Moszkva az 1967-es arab-izraeli háborút követően egyértelműen anticionista álláspontot foglalt el, és az arab államok oldalára állt. A szovjet vezetés nem emelt kifogást a lengyel kommunista párt soraiban zajló zsidóellenes intézkedésekkel szemben sem. Nem csoda hát, ha a hatalmától megfosztott zsidóság tömegei a kivándorlás mellett döntöttek a 70-es, 80-as években. Azonban a szovjet kommunisták képtelennek bizonyultak a birodalmat nacionalista alapokon újjászervezni. (Ellentétben például a kínai kommunistákkal.) A nagy feladat Vlagyimir Putyinra várt.

A nyugati világ feletti hegemóniát is megvalósítani szándékozó cionista zsidóság tehát már jó ideje szakított a kommunizmussal. Rövid volt az a történelmi időszak, amikor a zsidók bizonyos radikális körei fantáziát láttak a bolsevik eszmékben. És nem csupán a zsidóság látta meg a lehetőséget a kommunizmusban: a kínaiak közül is sokan megértették, hogy a marxi-lenini eszmerendszer (Mao-Ce Tung, sőt Sztálin tanításaival kiegészülve) megfelelő összetartó erő lehet a „mennyei birodalom” számára. De a harmadik világ számos népének (koreaiak, kubaiak, vietnámiak, laosziak stb.) vezetői is rájöttek: az egyszerű, vonzó jelszavakkal és ígéretekkel fellépő kommunizmus tömegeket állíthat a felszabadító mozgalmak mellé, és az új, független államok ideológiai kohéziós erejét is megteremtheti. (Nem mellékes, sőt sok esetben döntő szempont volt természetesen a szovjet illetve kínai támogatás elnyerésének szándéka is. Fidel Castro rezsimje például egészen biztosan nem maradt volna fenn Amerika félelmetes árnyékában, ha Kuba nem válik kommunista országgá, és nem szerzi meg ily módon a szovjetek barátságát.)

A kommunizmus azonban történelmileg hihetetlenül rövid idő alatt megbukott. Ennek a látványos kudarcnak az oka pedig éppen abban a tényben keresendő, ami a kezdeti elképesztő sikereket biztosította: a kommunizmus ugyanis - egyszerű, mégis tudományosnak tűnő nyelvezettel - a földi paradicsom megteremtését ígérte. A tömegek azonban a legtöbb kommunista országban nagyon hamar rádöbbentek: a földi paradicsom helyett a pokol érkezett el.

Perge Ottó