Miután 2009-ben Barack Obamát találták méltónak a Nobel-békedíjra, azt lehetett gondolni, ennél nevetségesebb és ostobább döntése nem lesz többé az oslói testületnek. Tévedtünk. A Nobel-békedíj odaítéléséről határozó bizottság ország-világ előtt egyértelművé tette: politikai nyomásra, propagandisztikus céloktól vezérelve hozza meg döntéseit. Mert hogyan kaphatott Nobel-békedíjat egy olyan államszövetség, amely a cionista bankároligarchia érdekében folyamatos pénzügyi terror alatt tartja egyes tagországait? Mit tett a béke előmozdítása érdekében az évek óta válságról válságra bukdácsoló, egyre súlyosabb gazdasági bajokkal küszködő Unió? Az oslói testület határozatának indoklásában arra hivatkozott, hogy az EU „hat évtizeden keresztül meghatározó szerepet játszott Európa fejlődésében.” Hat évtizeden át valóban volt „fejlődés” és „stabilitás”. 2012-ben azonban az EU hanyatlásának egyértelmű jeleit tapasztaljuk, és a belső rend is meginogni látszik.

Ami pedig a kelet-európai államok stabilitásához történő „hozzájárulást” illeti, abban persze van némi igazság, habár hozzá kell tenni: a régióban élő nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása érdekében a szervezet vajmi keveset tett. Az idegen uralom alatt álló magyarság az Európai Unióban is másodrangú polgára maradt Romániának és Szlovákiának. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezésének elmulasztása pedig eleve hiteltelenné teszi az EU magasztos elveit. És ha már Kelet-Európát emlegette a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság, azért mégsem kellett volna elfelejtkezni arról, hogy az EU intézményeinek és szervezeteinek közreműködésével az egész térséget gyarmatosították, és kiszolgáltatták a globális rablótőkének. Kelet-Közép- és Kelet-Európa népei súlyosan csalódtak a demokráciában és a kapitalizmusban, mivel a várt életszínvonal-növekedés nem következett be, sőt, milliók élnek kilátástalan nyomorban. A cionista bankárkasztnak engedelmeskedő EU rákényszerítette Kelet-Európa államaira a neoliberális gazdaságpolitikát, melynek következményeképpen hihetetlen méreteket öltöttek a társadalmi különbségek, megroppantak az oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek, és milliók fogtak vándorbotot a kezükbe.

Döbbenetes az is, hogy Nobel-békedíjat ítéltek annak az államszövetségnek, melynek számos tagállama tevőlegesen részt vett az Izrael és az USA érdekében vívott közel-keleti háborúkban. Egyetlen európai uniós ország kormánya sem tiltakozott Afganisztán 2001-ben történő megszállása ellen, mi több, katonáikat is a háborús övezetbe küldték. Igaz, Irak elfoglalását eleinte több EU-hoz tartozó állam helytelenítette (bár korántsem mindegyik), idővel azonban az összes kormány felsorakozott a cionista hódítók mögött. És miféle „békés szándékokról”, miféle „humanizmusról” tanúskodik, hogy több EU- tagország hadereje komoly szerepet vállalt a líbiai rezsim térdre kényszerítése érdekében indított légi háborúban? Akadt-e akár csak egyetlen európai uniós ország, melynek kormánya nyilvánosan elítélte volna Izraelt a palesztinok elnyomása és üldözése miatt? Megszólalt-e vajon akár Brüsszel, akár bármelyik tagállam a palesztinok védelmében, amikor az izraeli hadsereg 2008 végén és 2009 elején három héten keresztül – tiltott fegyvereket is bevetve – valóságos vérfürdőt rendezett a Gázai övezetben? És vajon hogyan „mozdítja elő a békét” az Európai Unió, amikor annak legjelentősebb tagországa, Nagy-Britannia és Franciaország a szíriai rendszer megdöntésén fáradozó fegyveres csoportokat lát el rengeteg pénzzel és fegyverrel, sőt, saját kommandósaikat is a lázadók segítségére küldik? És amennyiben az EU annyira szívén viseli a béke ügyét, miért nem tiltakozott soha az USA-nak a pilóta nélküli gépekről végrehajtott rakétatámadásai ellen, amelyeknek az elmúlt évek során bizonyíthatóan polgári személyek százai – köztük nők és gyermekek – estek áldozatul?

Perge Ottó