Úgy tűnik, hogy ma Anglia az egyik legelszántabb híve a keményvonalas, oroszellenes politikának, a Hidegháború 2.0’-nak.

Neil Clark cikke erről elmélkedik.

50 évvel ezelőtt Anglia, Harold Wilson vezetésével a kelet-nyugati enyhülés kiépítésén munkálkodott. Ma 2017-ben az Egyesült Királyság a Hidegháború 2.0 folytatására törekszik.

A lendületes hatvanas évekbe kellene visszarepíteni az oroszfóbiás brit héjákat, ha új kelet-nyugati enyhülést szeretnénk

Neil Clark: újságíró, író, műsorvezető, blogger. Számos angol és más országbeli újságnak és magazinnak ír, mint a The Guardian, Morning Star, Daily and Sunday Express, Mail on Sunday, Daily Mail, Daily Telegraph, New Statesman, The Spectator, The Week, és The American Conservative. Az RT rendszeres szakértője, de szerepel a BBC TV és rádió, a Sky News, Press TV és Voice of Russia műsoraiban is. A Campaign For Public Ownership @PublicOwnership

“Kampány a köztulajdonért” társalapítója. Rendszeresen megszólal politikai és egyéb világeseményekkel kapcsolatban:https://twitter.com/neilclark66

50 évvel ezelőtt érezhető volt az enyhülés a levegőben, amikor Nagy Britannia, Harold Wilson vezetésével azon fáradozott elszántan, hogy az USA és a Szovjetunió közelebb kerüljön egymáshoz, és egy úttörő szerződést írjon alá a világűr felfedezéséről és hasznosításáról az emberiség javára.

A kérdés az: képesek vagyunk e tanulni az 1967-es eseményekből, és egy sokkal békésebb és együttműködőbb világot felépíteni ma, 2017-ben.

1967 január 27-én, a Monkees, amerikai pop-rock együttes felénekelte magát a slágerlista csúcsára az ’I’m a Believer – Hívő vagyok’ című slágerével, az Egyesült Királyság, és a Szovjetunió, valamint az USA aláírta a történelmi Világűr Egyezményt, “mint a nemzetközi diplomácia egy sikeres vállalkozását, amely segíti azt a globális erőfeszítést, hogy a világűrt az emberi tevékenység birodalmává fejlesszék, mint ahogy ezt az esemény fontossága is jól tükrözi.” Írja Christopher D. Johnson a this month’s Space Review. – az e havi Űr-szemlében.

Pár nappal az aláírás után a szovjet miniszterelnök Alekszej Koszigin nyolc napos hivatalos látogatásra érkezett az Egyesült Királyságba, a brit kormány vendégeként. Koszigin számos magánbeszélgetést folytatott Harold Wilsonnal, vacsorameghívást kapott a királynőtől is a Buckingham palotába, meglátogatott egy atomerőművet Skócia nyugati partján, és részt vett a Kilmarnock és a Rangers közöti labdarúgó-mérkőzésen. Sarló és kalapács (szovjet zászló) lobogott a Heathrow repülőtéren, amikor Koszigin megérkezett, mint ahogy ezt akkor megjegyezte, Wilson “józan eszének bölcsessége, és szívének melege”.

Micsoda kontrasztja ennek 2017 januárja, amikor az ultra héja brit miniszterek arra ösztökélték az új amerikai adminisztrációt, hogy tartsa fenn a keményvonalas álláspontot Moszkvával szemben. Nincs többé békéltetés, nem hívnak többé orosz vezetőket egy teára a királynővel a Buckingham palotába. Nagy Britannia ma az az ország, amely a leghevesebben törekszik a Hidegháború 2.0 folytatására.

Hogy jutottunk idáig? Van e reális remény arra, hogy a Nagy Britanniát uraló jelenlegi harciasan oroszellenes légkörben fel lehessen újítani a kelet-nyugati enyhülést?

Természetesen sokat tanulhatunk Harold Wilsontól, és a világ szuperhatalmainak ’békés együttélését’ támogató politikájától. Wilson pipázgató, HP Sauce – angol mártás kedvelő józan szocialista volt Yorkshire-ből, aki számára a brit érdek volt az első, és ez azt jelentette, hogy jó kapcsolatok fenntartására törekedett az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval is.

Harold Wilson: The Russophile at Number 10

Wilson alatt nőtt a gazdasági együttműködés a Szovjetunióval és más kommunista országokkal is Kelet-Európában. Az angol kivitel a Szovjetunióba például 1966. évi 49.7 millió fontról 63.3 millió fontra növekedett 1967-ben.

A magyar import Angliából 10.1 millió fontról 12.2 millió fontra növekedett ugyanebben az időszakban, miközben az export 7.3 millióról 9.6 millió fontra nőtt. A Spectator magazin megjegyezte, hogy Koszigin angliai látogatása idején több brit szakember dolgozott a Szovjetunióban mint 1930 óta bármikor.

Wilson, aki szimpátiát érzett az USA és az USSR iránt is, úgy tekintett magára, mint egy önzetlen közvetítőre, aki csökkentheti a Hidegháborús feszültséget. Ez nem ment mindig könnyen, különösen az olyan lobbanékony amerikai elnőkkel, mint Lyndon Baines Johnson volt.

1967 elején, a vietnámi háború elleni tiltakozás erősödésével azonban Johnson kiutat keresett az indokínai ingoványból. A kommunista Észak-Vietnám bombázásának leállítását ajánlotta, ha az megszűnteti a ‘beszivárgást’ Dél-Vietnámba. 1967 februárjában Wilson megvitatta Kosziginnel a vietnámi kérdést, és táviratozott Johnsonnak, hogy a szovjet miniszterelnök “szeretné látni a vietnámi háború végét. . . mert, ha folytatódik az csak Kína befolyását erősíti.” Wilson diplomáciai erőfeszítése azonban kárba veszett, amikor az Egyesült Államok újra indította a bombázásokat. “A legfőbb akadály az volt, hogy az USA nem mindig egyeztette diplomáciai és katonai tevékenységét, és a diplomáciát gyakran ellehetetlenítette a katonai tevékenység a kritikus pillanatban,” jegyzi meg Jeremy Isaac és Taylor Dowing a Cold-War, Hidegháború című, közösen írt könyvben.

A kudarcok ellenére Wilson erős hittel folytatja erőfeszítéseit az enyhülés érdekében.

“Biztos vagyok benne, hogy a Tisztelt Ház minden tagja osztozik abban az érzésben, hogy Mr. Koszigin látogatása országunkba nagy siker volt. Ez a siker egyfelől az ő közvetlen és barátságos viselkedésének köszönhető, mindenfelé, ahol járt, másfelöl a szovjet kormány azon nyilvánvaló vágyának, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat építsük ki országaink között. és mi világossá tettük, hogy osztozunk ebben a vágyban,” mondta Wilson az alsóházban  on 13th February 1967.

Érdemes rámutatni, hogy ebben az időben nemcsak a baloldaliak, mint Wilson, de jelentős konzervatív (tory) politikusok is támogatták a kapcsolatok fejlesztését a Szovjetunióval. A hatvanas évek Angliáját olyan politikus nemzedék vezette, amely igazán jól ismerte a háború borzalmait. Harold Macmillan konzervatív miniszterelnök (1957-től 1963-ig) az első világháború alatt lövészárokban szolgált, Ted Heath konzervatív pártvezér (1967) a második világháborúban egységparancsnok volt a Normandiai Partraszállás Hadműveletben és légvédelmi tüzérként is szolgált Liverpoolban.

Same game for 150 years: British establishment v Russian bogeyman

A politikai szereplők széles köre ismerte azokat a hatalmas erőfeszítéseket, melyeket a Szovjetunió tett a második világháború alatt a nácizmus legyőzésére, és így az egész ország egységesen megadta azt a tiszteletet, amely ma egyáltalán nem mutatkozik meg Oroszország irányába.

2017-tel ellentétben 1960-ban félreállították az oroszellenes héjákat. Ezt tükrözte a népszerű kultúra (szórakoztató ipar) is. Mint megjegyeztem, noted egy korábbi vezércikkben, Az 1965-ös *’The Intelligence Men – Intelligens Férfiak’ című filmben, az akkori idők két legnépszerűbb komikusa, Morecambe és Wise megakadályozza egy szélsőséges, gonosz csoport összeesküvését a híres orosz balerina meggyilkolására, amellyel alá akarták ásni a kapcsolatokat a Szovjetunióval. A szervezet neve ‘Schlecht,’ volt a filmben. Ma az ő ideológiai örököseiktől találhatunk mérgezett vezércikkeket a ‘liberális’ sajtóban az ‘orosz fenyegetésről’ vagy megbélyegző ítéletet a nem létező ’orosz agresszióról’ az alsóházban (https://www.rt.com/news/362511-russian-officials-tabloids-war/ – https://internetfigyelo.wordpress.com/2016/10/18/big-bad-vlad-nagy-gonosz-vladimir/ )

*(intelligence- hírszerzés is, a film címe kétértelmű. Ford.)

Habár Harold Wilson próbálkozásai a vietnámi békemegállapodás létrehozására 1967-ben nem járnak sikerrel, az irányvonal továbbra is határozottan az enyhülés marad. “Az amerikaiak rájöttek, hogy kell lennie egy jobb módszernek is, mint amit Vietnámban próbáltak, hogy megküzdjenek a kommunizmussal; úgy tűnik, mégiscsak a békés egymás mellett élés volt ez az út,” mondja Norman Lowe történész. A szovjetek szintén igyekeztek csökkenteni a védelmi kiadásokat, és így több forrást biztosíthattak a hazai termelés számára. 1969-ben megkezdődtek a stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalások – SALT (Strategic Arms Limitation Talks). Az USA igyekezet a Szovjetuniót és Kínát is megnyerni, ugyanakor kihasználta a kínai-szovjet megosztottságot. 1972-ben Nixon elnök Moszkvába látogatott és aláírta a SALT 1. megállapodást.

“A SALT 1. és a hosszantartó tárgyalás sorozat egy kiemelkedő történelmi pillanatot jelöl,” mondja Isaac és Downing. “A két szuperhatalom közötti kapcsolat mostantól már tovább fejlődhetett. A kereskedelem fellendült, a Szovjetunió hitelhez juthatott, a tudósok cserelátogatásra mentek, és a turisták utazhattak, legalábbis nyugatról keletre.” A hidegháború nukleáris fenyegetésének árnyékában élő hétköznapi emberek milliói lélegeztek fel szerte a világon, egy megkönnyebbült sóhajjal, hogy a szuperhatalmak megtanultak békésen egymás mellett élni.

Power of ten: How neocons and the fake-left took over British establishment

Jelentős a különbség a kései 60-as és a korai 70-es évek enyhülésének Angliája és napjaink brit szerepvállalása között. A neo-con és álbaloldal uralta brit hatalmi rendszer (és itt az én magyarázatom arra, hogy ezek a csoportok átvették az irányítást) úgy tűnik megrémült, hogy az USA új elnöke, Donald Trump tovább fogja javítani a kapcsolatokat Moszkvával. Állítsuk csak szembe a brit miniszterek, egy lehetséges kelet-nyugati ‘visszarendezésre- reset’ vezető nyilatkozatait azokkal, amiket Wilson és Heath tettek a 60-as és a 70-es években.

Nemcsak a politikusok vannak megdöbbenve, de ‘szakértők’ és ’agytröszt’ társaik is az Atlanti óceán két partján, akiknek fizetése az ‘orosz fenyegetés’ meglététől függ. Nem meglepő hát, hogy elhatározták, az ‘orosz fenyegetésnek’ folytatódnia kell. Az enyhülés új korszakának számos akadálya van, de végül is a változás eljön majd, amennyiben az USA uralkodó osztálya egy sokkal ‘gyakorlatiasabb’ álláspontot vesz fel a külpolitikában, mint ahogyan azt 50 évvel ezelőtt Richard Nixon, a hajdani *Red-baiter- kommunistavadász, tette.

Ha ez így történik majd, akkor ennek semmi köze nem lesz Angliához, ahhoz az országhoz, amely 50 évvel ezelőtt oly sokat tett azért, hogy kiépüljenek a kelet-nyugati kapcsolatok, de most, sajnos, a héják oldalán áll.

*(Red-baiter (baiting) – vörös csali –kommunistavadász, kommunistaüldözés. Ez egy gyakran használt kifejezés az Egyesült Államokban, és az Egyesült Államok történetében. A kommunistaüldözés, mccarthyzmus, Joseph Raymond McCarthy szenátor nevéhez fűződik, aki az 1950-es évek elején az Egyesült Államokban „boszorkányüldözést” indított a kommunista[gyanús] személyek ellen. Eredetileg két történelmi Red Scare- vörös-rémület időszak volt az USA-ban, az első az 1920-as években, és a második az 1950-es években. A jelenlegi események pedig azt mutatják, mintha a vesztésre álló NWO politika elitjének rétegeiben újraéledne az 1950-es évek kommunistaellenes hisztériája az engesztelhetetlen oroszfóbiában. Ford.)

Fordította és összeállította: Urthvas Bethad

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.