A Várban nagyjából 5000 járóképes civil maradt. A sziklakórházban, ami akkor Európa egyik legmodernebb hadikórháza volt, több száz sebesült és haldokló katona az egészségügyi személyzettel.
Amikor a katonák elhagyták a Várat, a civilek úgy döntöttek, hogy ők is megindulnak – a Széna tér felé. Az Ostrom utcán jöttek lefelé. A szovjet katonaság Pestről aknazáport zúdított rájuk. Egyet eléjük, egyet mögéjük, azután ami a csővégen kifért.
Honnan volt pontos értesülése a szovjet tűzvezetésnek arról, hogy hol és merre tart a civilek menetoszlopa?
Az aknazápor után mind az ötezer civil meghalt. Az Ostrom utcában térdig ért az emberi hús, bokáig patakzott a vér. Emberi test ott nem maradt egyben, a felismerhetetlenségig széttépték őket a robbanó lövedékek.
Állítólag a Budát elfoglaló szovjet katonákkal szinte egy időben érkezett oda Pestről a szovjet tüzérség és annak parancsnoka. Úgy mondják, hogy ez a parancsnok helyben megőrült, amikor meglátta az aknazápor következményét. Egyre azt dadogta, hogy nekik nem ezt mondták.
Ugyan ki mondta nekik?
A műveleti parancsnok 24 órát adott a nyomok eltüntetésére.
Tudatában voltak annak, hogy konkrét háborús bűncselekményt követtek el a fegyvertelen civilek lemészárlásával, s hogy ennek nyoma se maradhasson, valóban egy nap alatt el is tüntették a húshegyet.
Ettől függetlenül a Várba behatoló szovjet katonák természetesen ellenállás nélkül elfoglalták a szintén fegyvertelen sziklakórházat is. Akik kényszerűségből ott maradtak, azokat egy szálig lángszóróval “gyógyították”.
Ma már a sziklakórházat teljesen felújították, és múzeumot alakítottak ki benne, teljes mértékben korhű berendezéssel. Azt mesélték az ott dolgozó kőművesek, akik a vakolatot eltávolították a falakról, hogy több évtized után is egyértelműen érezhető volt az égett emberi test jellegzetes szaga. Ez a szag nem csupán a ruhájukba vette be magát, de a bőrükről heteken át sem tudták maradéktalanul eltávolítani a szagot. Volt, aki inkább otthagyta a munkát, mert olyan hatással volt rá a helyszín.
Ezek után kérdezem, hogy mit keres még ma is Pesten, a Szabadság téren a mágikus kommunista kőfallosz?
Amikor azt felújították, naponta jártam el mellette a 15-ös autóbusszal. Nem találtak a kőhalom alatt mást, mint két szerencsétlen magyar bakát, akiket minden jelzés, vagy irat nélkül temettek a dicsőség alá az egykori táborlakók. Még egy szál gyalulatlan deszkát sem húztak rájuk.
Kérdem ismét, hogy mit keres még ma is Pesten, a Szabadság téren a mágikus kommunista kőfallosz?
Ki, vagy mi elől vették körbe vaskordonnal ezt a förmedvényt ezek az átkozott pokolfajzatok? És őriztették a helyszínt az építkezés teljes idején éjjel-nappal a rendőrséggel!
Aztán alig néhány hónap csend után ismét volt okuk összefélni magukat az eftáskáknak. Így azután a magyar adófizetők kemény adóforintjaiból el és kitartott rendőrség ismét éveken át szoros őrizet alá vonta a máig csillaggal a csúcsán a rettenet emlékművét.
Annak a rettenetnek, amit a beözönlő ázsiai hordák Budapesten és országszerte véghez vittek. Lányok és asszonyok ezreinek becsülete vált áldozatává a női bájokra kiéhezett vérbajos állatoknak.
Nem véletlen, hogy még Debrecenben az ideiglenes Nemzetgyűlés 1945 augusztusában, egy keresztény/keresztyén múltját féltve óvó nemzet lányainak, asszonyainak megengedte a művi abortuszt azoknak, akiket letepertek, ahol érték, majd akár nyilvánosan megaláztak.
És ekkor következett a legnagyobb mészárlás Magyarországon, mert a II. Magyar Királyi hadsereg doni veszteségeit meghaladó, több százezer nő sorsa pecsételődött meg.
Ki kért bocsánatot mindezért? Az Ostrom utcai vérengzésért? A több százezer abortuszért? A magyarokat nem lőtték a Dunába, hanem lángszóróval intézték el, vagy falkában egymás után folyamatosan megerőszakolták. Ki kért bocsánatot a magyaroktól a háromnapos teljes szabadrablásért, amikor minden mozdítható értéket, akár a gazdája kezéből kitépve hurcoltak el? Ki kért bocsánatot a magyaroktól azért a gaztettért, hogy békeidőben foglyokat ejtve hurcolták el őket málenkij robotra, onnan a gulágok félelmetes, lélekgyilkos táboraiba?
Ki mondhatja ezután, hogy csak az ő szenvedésük a valódi?
Senki! Soha! Sehol!
És ez az ország mégis beindult, talpra tudott állni. Annak ellenére, hogy az országon átgázolók gyakran a legalapvetőbb élelmet is elrabolták. A legelemibb életfeltételeket vették semmibe az innen moszkvai továbbképzésről visszatért körúton belüli új, önmagukat vezetőnek hazudott senkiházik.
A gyökér kitartott. Itt vagyunk. Élünk.
Hála és köszönet a jelképpé nemesedet emlékű védőknek, akiket kivonulásuk idején úgy tüntettek el a föld felszínéről, hogy nyomuk sem maradt. Igaz, a Városmajorban máig vet ki a föld emberi csontokat. Például a játszótéri homokozóban. Azok a csontok nagy idők tanúi. Mindegy is, melyik seregből, hiszen egy-egy lőszerrel indultak útra a legtöbben – maguknak szánt golyó, hogy fogságra ne jussanak. Pontosan tudták, ezek a rongyok nem kegyelmeznek senkinek. Se gyereknek, se aggastyánnak.
Szóljon hát a dal az ő emlékükre egy magyar bárd ihlete nyomán!
Dúdoljuk vele! Mintha csak az utolsó útra indulók dúdolnák a Városmajorban, az Ostrom utcában, a sziklakórházban.
Dúdoljunk velük együtt!
Dúdoljunk minden évtizedes hazugsághegyek ellenében!
És dúdoljunk a vértől iszamos kövekkel, az égett hús szagával az orrunkban. És dúdoljunk a gulágra menetelőkkel. És dúdoljunk a magyar nőkkel! És dúdoljunk a meg nem született, bajban fogant pici magyarokkal. Úgy igazán torokszorító méltósággal, ahogy azt, akik miatt mindez megtörténhetett soha nem tehetnek meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
