Mielőtt barchobázni kezdenének olvasóim, sietek leszögezni: az idézetet nem holmi elvakultként emlegetett antiszemitától vettem. Nem. Egy nagykárolyi középosztálybeli zsidó családban született szociológustól, aki bécsi emigrációjában 1920-ban vetette papírra.

Konkrétan Jászi Oszkártól, a Bécsi Magyar Kiadónál akkor megjelent (majd 1989-ben Budapesten is napvilágot látott) emlékiratából (Magyar kálvária – magyar feltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai). Ebben fehéren-feketén leírta, hogy az 1919-es „Tanácsköztársaság” volt a világtörténelem első olyan forradalma, amelyben „a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat”.

Szabadon bizony, éspedig saját sajtójában is. Így az Egyenlőség című neológ zsidó hetilap 1919. március 29-i névtelen vezércikkében (Az új Magyarország) lelkesen köszöntötte a kommunista uralmat:

„A proletár-diktaturát, a szegények és elnyomottak diadalát ki tudná jobban és erősebben átérteni és üdvözölni, mint az évezredek elnyomottja: a zsidóság? Ebben az országban eddig minden osztályban képviselve volt a zsidóság. A kapitalista-rendszer és az osztályuralom megteremtette a kapitalista, a munkás és a kifosztott zsidókat. Elég volt ebből a középkori állapotból!”

Külön üdvözölte továbbá, hogy „megszűnt a vallásügyi minisztérium, vagyis a felekezet mostantól fogva maga intézi összes ügyeit, állami segédkezés, beleavatkozás és jóváhagyás nélkül, megszűnik az iskolai hitoktatás”.

Persze nem volt azért teljesen egyedül Jászi fentebbi ténymegállapításával. A dualizmus kori hazai zsidóság magyarbarát szárnyához (igen, akkor még volt ilyen!) tartozó Angyal (Engel) Dávid történész, egyetemi tanár megjegyezte poszthumusz művében (Emlékezések, 1971): „A proletár-diktaturát Magyarországon általánosan zsidóuralomnak nevezték, mert valóban feltűnően sok zsidó tolongott a kommunista hivatalokban. Ez nagy visszahatást keltett.”

Úgyhogy ezek után nem meglepő az Egri Népújság 1919. november 8–9-i száma egyik, Molnár Kálmán jogász által írt cikkének mondata, amely három szóval így fejezte ki a 133 napos diktatúra lényegét: „új zsidó ochlokrácia”. (Az ohlokrácia Arisztotelész államelméletéből eredő kifejezés (okhlokrateia), ami a tömeg, a csőcselék uralmát jelenti.) De szintén nem meglepő gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1926-ban mondott parlamenti beszédének alábbi mondata:

„A zsidóság nem követelhet privilégiumokat. Az a tisztelet, melyet a régi, hazafias zsidóság iránt érzünk, nem tarthat vissza konstatálásától, hogy a bevándorolt galiciai zsidóság első és második generációja hozta nyakunkra a proletár-diktaturát.”

Mégis vannak zsidó történészek, mint Komoróczy Géza, akiknek vesszőparipája, hogy valójában nem volt „zsidó uralom” akkor, hiszen magukat a zsidókat is érintette a proletárdiktatúra, amiért is az ortodox hitközségi intézmények vagy egyes zsidó nagytőkések vagyonát szintúgy „elkommunizálták”. Ez tény, de ez mit sem változtat a Jászi által megfogalmazottakon. A forradalom, természetéből következően, saját gyermekeit is felfalta. Váry Albert koronaügyész könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922) 590 forradalmi törvényszék által kivégzettről tud, de közülük mindössze csak 44-et azonosított zsidóként.

Nem ártana tehát, ha azok, akik úgy hallgatnak az akkori történésekben résztvevő zsidók számáról, mint dinnye a fűben, tanulmányoznák az idevágó hiteles forrásokat. Pláne, hogy azok között, amint Jászi esete is mutatja, zsidó is akad.