Elhunyt Szabad György. A történész, a honatya. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy melyik minőségbeli mivoltáról van szó. Most a történészit ne firtassuk. Annál inkább a másikat. Amit sem éltében nem tettek, és attól tartunk, holtában sem igen fognak. Pedig volna erre elemi igény. 1989 óta ugyanis hatványozottan megfigyelhető honi históriánkban, hogy valakik, akik eladdig polgári hivatásuknak éltek, azt attól kezdve feladták. Hosszú a névsor persze, ezért bele sem kezdek. De ha már itt van az Istenben boldogult Szabad György, nem állhatom meg, hogy ne idézzek valakit.

„Azt nem láttuk akkor még, legalábbis én nem, hogy Antall készül ugyan a hatalomra, de csak akkora részletére, amennyit átengednek neki, és ahhoz is Szabad György előretolására, felmutatására van szüksége. Éspedig nem Szabad György kiváló történészi erényeire, Kossuth kutatásaira van szüksége, hanem a származására.”

Csurka István művéből idéztem (Dr. Utólag visszaemlékezése, 2010). Szabad György, amint tudjuk, házelnök lett. Annak, hogy történészi karrierje folytatását feladta, meglehetősen komoly ára volt. Asszisztálnia kellett ehhez a globális körök politikájához.

A történelem, amint tudói legjobbjainak műveiből tudjuk, gyakorta messze nem az azt leginkább alakítóiknak tekintett személyek históriája. Gyakorta bizony inkább olyanoké, akik benne statisztaszerepet játszanak csupán. Erre azonban köznapiasan szólva rendszerint ráfáznak. A mór mehet, ha megtette a kötelességét, tartja az agyoncsépelt közmondás.

Emlékszem, zsenge ifjúkoromat éltem még 1992-ben. Akkor jelent meg Csurka István híres dolgozata, a „Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán”. És határozottan emlékszem arra, hogy az akkori kormánypárt, a Magyar Demokrata Fórum hangadói mielőbb meg akartak szabadulni miatta teljesen Csurkától.

Közéjük tartozott Szabad György is. Nem olyan elánnal ugyan, mint egyes hullócsillagok, mint Balázsi Tibor, Elek István, Furmann Imre, Debreczeni József, de mégis. Egyesek tudni vélték, Szabad, noha csak a színfalak mögött, szégyellte „hitsorsosai” magatartását ez ügyben, de nem akart asztalt borítani. Fogas kérdés, jó lenne e téren is a teljes igazság tudása.

Lehet hát, hogy mégis igaz a fáma, miszerint Szabad Györgynek nem a tudására, hanem a származására volt csak szükség? Ha igen, amire azért elég sok jel utal, akkor aligha kétséges, miért és kiknek is sikerült a nemzet váltóját 1989-ben átállítaniuk?