Kilencórás tüntetéssel hívták fel a figyelmet pénteken az MTA előtt a magyar történelem további ötezer évéért. A táblát tartó Deák István azt állítja, hogy ez az ötezer év ma már térben és időben jól adatolható.

Határozott állításai éles ellentétben állnak az MTA zavarodottnak tűnő, gyorsan változó állásfoglalásaival – és kivételt képez abban a tekintetben is hogy az Akadémia oldaláról nem nevezték dilettánsnak. A tüntető azt állítja, hogy 2013-ban publikált ismeretei az MTA rövidesen átvenni kényszerül.

Deák István állításai:

Logikailag a magyar őstörténet legfőbb kérdése az, hogy a Kárpát-medence földműves népessége – a magyar zöm - honnan ered.

Keletről nem lehet származtatni ezen magyar zömöt, mivel közel teljes népességcsere itt csak egy volt. A jégkor végién a rénszarvashoz kötődő, finnféle nép szarvasával együtt nagyrészt távozik – utána Kisázsián át egyre népesebb hullámokban földművesek jönnek fel. Az itt maradt finnfélék aránya a magyarságban kb. 2 %. A finnféle nyelvrokonság igaz – de 10 000 éves. A fő kérdésekre pedig választ nem ad, mivel a 2%-on túl, genetikailag - a kutatók körében közismerten - nem rokonaink.

Genetikai, embertani, régészeti és történelmi adatok sora mutatja azt, hogy nemzeti krónikáink helyesen állítják a közel-keleti őshazát. A magyar parasztságot adó és a nyelvet fenntartó néptömeg az Örmény-felföld nyugati részéről, mint szekerek (Pécel) és bronzöntő tellek (pl. Nagyrév) népe jön fel Kr. e. 3 800 - 2 800 között. Ezek az emberek Európa legjobb adottságú löszföldjeire telepszenek, jól gazdálkodnak és sokan vannak. Innen sosem tűntek el. Betelepedésük békés. Fejlettebb (tell) gazdálkodásuk révén jutnak népi túlsúlyra. Az akkor itt lakó nép egy pelazgféle nyelvet beszél, mely törés nélkül fejlődik a mai magyar felé.

Az Örmény-felföld keleti részéről induló szkítáink a Kaszpi-kapun át lépnek ki a Kaukázus északi előterébe. "Kur folyót ők átalúszták / még vadabbak ott a puszták" – írta Arany János; és ez áll a Kr. e. 1300-591 közötti időkre. Ezek a lovas nomádok magyar ajkú vezérnépként igen kevesen voltak, de fejlett haditechnikájuk révén Kína, India és Európa történelemében egyaránt jelentős szerepük lett. Keleti águkat Kr. u. 318-tól hunnak nevezik. Hunjaink utolsó csoportja a 895-ös honfoglalóként érkező Árpád népe.

Attila és Baján (567) népe a bizánci kútfők szerint egy nyelvet beszél. A griffes-indások (670) betelepedése Baján népének utódai közé olyan békés, hogy érkezésüket csak László Gyula ismeri fel. Ő azonban éppen hogy számvetésre kér: ”De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy griffes-indás temetőben a ”szabadok”, az ”urak” száma, tehát azoké, akiknek öv jelezte rangját, vagy éppenséggel fegyver, aránylag csekély, 10-30 százaléknyi. A többi szolganép volt a ”griffes-indások” alatt is, s az maradt a magyarok alatt is! /Múltunkról utódainknak II. 725. oldal/. Ez a szolganép: maga a fentebb említett említett magyar zöm.

Griffes-indásaink magyar nyelvűsége kétségtelen. Árpád népe biztos magyar nyelvű volt, mert Juliánusz barát felleli magyar ajkú maradékukat a Volga mellett.