„Minden szót csak a megfelelő helyen szabad alkalmazni.” – tanultuk valaha az iskolapadban. Különös azonban, hogy ezt leginkább pont azok nem gyakorolják, akiknek kellene. A lelki-szellemi vezetőknek.

Egyszerűen elképesztő ugyanis, hogy közülük például Erdő (Grünwald) Péter jó ideje nem tud úgyszólván egy olyan interjút sem adni senkinek, amelyben ne hangsúlyozná, hogy a kereszténység, mint olyan, csak a zsidóság köldökzsinórján csünghet. Mintha a zsidóság lenne az áram, a kereszténység pedig a vezeték!

A Mazsihisz honlapjára kedden került fel Breuer Péter vele készült interjúja. Ebben elmondta, hogy a hazai zsidóság „kétségtelenül a történelmi egyházak egyike”. Nos, egy ilyen meghatározás alighanem egy elemista katolikusnál is kiveri a biztosítékot. Ugyanis EGY egyház van, a katolikus. Amihez amúgy nemcsak a zsidó közösségek nem tartoznak, hanem a kereszténynek tekintett protestáns felekezetek sem. Anélkül, hogy személyeskedni kívánnék, meg kell kérdeznem, netán hiányzott a kis Erdő (Grünwald) egykor arról a hittanóráról, ami erről szólt?

De a fentebbi kétségbeejtő kijelentéssel nem érte be. Megfejelte az alábbival:

„Mi minden fűz minket össze? Például a nemzeti kultúra kialakításában az évszázadok során játszott szerep. Ebben egészen biztosan egy csónakban evezünk! Még az is, hogy mennyi mindent elveszítettek ezek az egyházak akár a tulajdonukat, akár egyéb értékeket tekintve.”

Tényleg ennyire biztos, hogy egy csónakban evezünk évszázadok óta mi magyarok és a hazai zsidók? Akkor miért, hogy az első magyar nyelvű zsidó írásmű csak 1818-ban jelent meg (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde), továbbá, hogy 1827-ben a „Tudományos Gyűjtemény” folyóirat egyik szerzője a hazai kisszámú zsidó írókat egyenesen „Mózes tudományának habartnyelvű követői”-nek nevezte, 1841-ben Toldy Ferenc pedig azt írta, hogy a „héber-magyar irodalmat” jóformán csak Bloch Móricz munkái jelentik?

No de a legnagyobb elszólás bíborosunktól csak ezután következett:

„Összefűznek minket nagyon konkrét és súlyos emlékek mind a nácizmus, mind a kommunizmus idejéből. Ezeket részben fel kell dolgozni, részben meg ezek után egyfajta újjászületést is létre kell hozni. Érdekes ezt is figyelni, akár odáig menően is, mint egy zsinagóga építése Csepelen, vagy egy közösség megújítása Dél-Budán. Itt ugyanolyan módszerekkel építik a közösséget, mint nálunk egy jó plébánián, összehozzák az ifjúsági közösséget, a baba-mama klubot.”

A fő hangsúly, amint nagyon jól tudhatjuk, persze a nácizmuson van. Meg az újjászületésen. A reneszánszon. Nyilván itt is a zsidón. Mert micsoda öröm ugyebár a csepeli zsinagóga építése, még ha ki tudja, hány száz katolikus templom van is az összedőlés határán. No meg aztán a „közösségépítés” a katolikusoknál eszerint egyfajta „baba-mama klub”-ok létrehozását jelenti.

Mindezek után már csupán hab a tortán a bíboros két mondata. Az egyik, hogy a Pázmányon bevezetendő kötelező holocaust-kurzusnak „haszna lehet”. Hát persze, fők a gyökerek, pláne, ha azok is zsidók. A másik, hogy „halálunk után is kommunikálunk a testünkkel”. Hm. Olyan ez, mint volt egykor Gál Ferenc (teológia nélküli) teológiaprofesszor egyik könyve címe: „Idő az örökkévalóságban”. Dogmatikából mindketten szekundát érdemelnek.

Maradva azonban Erdő-Grünwaldnál: a magyar katolicizmusra tevékenységével jó ideje nagyobb csapást mér, mint amennyit egykor a török, a protestantizmus és a kommunizmus együttvéve. Végtelenül elszomorító, de ezt kell, hogy írjam. És tudom, hogy egyre többek nevében.