Ma, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, Mária mennybevételének ünnepén nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, hogy nincs még egy nemzet, melynek életében Szűz Mária, az Istenanya akkora szerepet töltött volna be, mint a mienkében. Ugyanis Szűz Mária nemcsak „Magyarország Patrónája” (Patrona Hungariae), annál jóval több, egyenesen „Magyarország Királynője” (Regina Hungarorum), mi pedig az Ő országa vagyunk (Regnum Marianum).

Már középkori irodalmunk (mindenekelőtt az Érdy- és a Döbrentei Kódex) is királynőnek nevezte, Eszterházy Pál herceg pedig egyenesen így fogalmazott:

„A legszentebb Isten-szülő Szűz, Magyarország örökös Királynője tiszteletét egykor olyan nagyra tartották a magyarok, hogy védelmére még az életüket is készek voltak odaadni, sőt rózsafüzérét fegyvereiken viselve az Ő katonáinak neveztették magukat.” 

De említhetjük Balogh Ágost idevágó kutatásait is, aki egybegyűjtötte a Mária-tiszteletről tanúskodó képzőművészeti emlékeket, s ezek alapján megállapította, hogy mindezen alkotások a magyarok Védőjének jelképei, amelyekkel nagy Úrnőnket, legkegyesebb Királynőnket és a legédesebb Édesanyánkat ábrázoljuk. 

Ilyetén a betlehemi Kisded, a világ Megváltója édesanyjáról a katolikus teológia négy alapigazsága (1. Mária Isten Anyja, aki világra szülte Isten testté lett Igéjét, 2. a Szentlélek által fogant és a szülés után is sértetlenül megőrizte szüzességét, 3. szeplőtelenül fogantatott, vagyis fogantatásának első pillanatában az áteredő bűnnek minden szennyétől mentes volt, 4. földi életpályája befejezése után testével-lelkével felvétetett a mennybe) még jobban megérthetővé válik, hiszen mindezek alapján Ő több mint patrónánk (elvégre – amint erről Kovács L. P. Bánk OFM könyvében (Magyarok Nagyasszonya, 2005) részletesebben olvashatunk – a „patrona” női védőszent, pártfogó, de nem királynő): egyenesen örökös királynőnk, akinek oltalma alá futhatunk mindenkor.

Így válik érthetővé (amint erről Bálint Sándor könyve (Sacra Hungaria, 1943) beszámol) a már a Szent István előtti műveltségünkben is megjelenő, aztán a katolikus liturgiában, a népénekeinkben kiteljesedő hódolat Iránta, ennek alapján nemzetünk anyaság, a fogantatás iránti mindenkori mélységes tisztelete, kiváltképpen költői hódolata a női nem előtt, magyar nagyasszonyaink Máriához fordulása sorsdöntő csatáink előtt, elszakított véreink Trianon után elnyomásuk alóli megszabadulásukért Hozzá fordulása, amint erről oly megrendítően tanúskodik Sik Sándor versimája Az andocsi Máriához:

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Ezt kérjük mi is az ezen ünnepnapi szentmise ősi bevonulási énekével: „gaudeamus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore beatae Mariae Virginis: de cujus Assumptione gaudent angeli et collaudant Filium Dei”, azaz „örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, kinek mennybevitelén örülnek ma az angyalok és magasztalják az Isten Fiát”. (Zsolt 44, 2)