Hetvenöt éve, 1940. augusztus 30-án szentesíttetett a második bécsi döntés. Mit is írhatunk tanulságként erre emlékezve? Mintha elfelejtettük volna az elmúlt évtizedek során, hogyha ennek az egymás iránt való szolidaritásnak a lángja kialszik lelkünkből, akkor van csak igazán nagy baj. Ha viszont ez forrósítja, minden látszat ellenére is idővel más lesz a helyzet, vagyis minden visszatérhet, ha akarjuk. Mert akárki is mondta egykor, EGY SZERZŐDÉS NEM LEHET SÍRBOLT!/

Nem, nem kívánunk most az akkor történtek részletes ismertetésébe bocsátkozni. Úgyszólván mindenki által unt, sőt megvetett moralizálásba sem, annak firtatásába, miért nem vagyunk olyanok ma, mint voltak eleink akkor, hetvenöt éve. Csak arra emlékeztetünk ezúttal is, hogy minden egyes ember és nemzet annyit ér végső soron, amennyit megvalósít – önmagából. Amennyit ősei jussából kér akkor is, amikor azért nem stallum, hanem szilencium jár.

Igen, szilencium, a hallgatás demoralizáló hatalma. Amiből 1918 és 1940 között bőven volt része Erdélyországnak. De magyarjai mégsem adták fel. Vallották, hogy ragaszkodnunk mindahhoz, ami a miénk, amit költőnk, Juhász Gyula szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg bizony”. Tudta ezt mindenki, aki ott volt a hetvenöt évvel ezelőtti erdélyi bevonuláson. Amikor még a magyar valóban átölelte a magyart, s nem nézte mindenáron, hogy a másiknak mennyi földje van, vagy a társadalmi szamárlétrán hányadán is áll. Régi székely szóval kalákában gondolkodott. Szeretetben. Ami abban nyilvánult meg, hogy kölcsönösen segítettek egymáson az emberek.

Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasnunk például Nyisztor Zoltán pápai prelátus tárcáját (A legszebb élmény Erdélyből) e napokról. Amint a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1940. október 20-i számában írta, bebizonyosodott, hogy az oláh impérium alatt mennyire megedződött az ottani magyarság, s ezt tudva mennyire segítették őket az anyaország:

„Amikor az országút az első vasúti sín mellé futott s a közelben feltűnt az első vasúti állomás, egy nemcsak érdekes, hanem nagyon vigasztaló látványban volt részünk. Épp akkor futott be lassú méltósággal az első magyar vonat az állomásra. Gondoltuk, bizonyára katonák, valamelyik különlegesebb fegyvernem, amelynek könnyebb és gazdaságosabb a vasúti szállítás és utánpótlás.

Legnagyobb meglepetésünkre az első kocsiból magyar vasutasok ugráltak le, akik pillanatok alatt átvették az állomást és a szolgálatot, kipróbálták a berendezéseket s az állomásfőnöktől a váltóőrig mindenki elfoglalta a helyét. Percek alatt már üzemképes volt a vasút és az állomás, s a vonat felőlük akár roboghatott volna tovább! A második kocsiból postások kerültek elő, akik hasonló tüneményes gyorsasággal vették át a postahivatalt, állították helyre az összeköttetést s már mártották is a fekete tuspárnába az új bélyegzőt, hogy elferdített csúf román nevét levetkőzve, ősi hangzásával a község „visszatért”.

S így jöttek a többi vagonokból a csendőrök vagy a rendőrök, a közigazgatás szervei s mintha csak egy futó éjszakára hagyták volna el húsz évvel ezelőtt, a község új magyar élete pillanatok alatt megindult. Azok, akik szellemi fölényüket mindig a magyar szervezetlenség ócsárlásában szokták kiélni, most az egyszer tágra nyílt szemmel csodálkozhattak.”

Igen, mert akkor még ilyen volt a magyar. Akkor, hangsúlyozzuk. Ma a fenti idézetben megnyilvánuló szolidaritást úgy tűnik, csak nyomokban látni – talán leginkább még Székelyföldön, Kárpátalján és Délvidéken. Mintha elfelejtettük volna az elmúlt évtizedek során, hogyha ennek az egymás iránt való szolidaritásnak a lángja kialszik lelkünkből, akkor van csak igazán nagy baj. Ha viszont ez forrósítja, minden látszat ellenére is idővel más lesz a helyzet, vagyis minden visszatérhet, ha akarjuk. Mert akárki is mondta egykor, EGY SZERZŐDÉS NEM LEHET SÍRBOLT!/b>