Az első bécsi döntés a szlovák és magyar felek által felkért Ribbentrop német és Gian Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1938. november 2-án meghozott határozata volt, amit a bécsi Felső-Belvedere kastélyban hirdették ki. Ennek leginkább az a 750 ezer magyar örülhetett a legjobban, aki úgy tért haza, hogy nem mozdult el szülőföldjéről.

Az etnikai alapú revízió nyélbe ütése 11 927 négyzetkilométer (az utólagos kiigazításokkal később további 85 négyzetkilométer) Trianonban elcsatolt területet jutatott vissza a Magyar Királysághoz. A bécsi döntés előzménye a müncheni egyezmény, amelybe Ciano javaslatára az is bekerült, hogy

Csehszlovákia kezdjen tárgyalásokat a magyarokkal is. 

Popély Gyula felvidéki magyar történetíró a magyar-szlovák tárgyalásokról megírta, hogy annak színhelyéül kiválasztott Komárom a Felvidék egyik leginkább magyar városa volt. Ez meghatározta a megbeszélés hangulatát is. Eredetileg tárgyalási nyelvként a franciában állapodtak meg, de ezt nem mindenki beszélte jól a szlovákok közül. Kiderült azonban, hogy a küldöttek mindannyian tudtak egy közös nyelven; magyarul ezért végül így is beszéltek végig.

„Soha nem felejtem el azt, amelyet akkor éreztünk, amikor a magyarokkal folytatott tárgyalás alatt behallatszott hozzánk a tüntetők által énekelt magyar himnusz dallama. Már nem éreztük magunkat otthon a saját területünkön.”

- emlékezett Rudolf Viest tábornok a csehszlovák tárgyalódelegáció tagja, aki később a londoni emigrációban Beneą oldalán élhette ki frusztráltságát.

Komárom lakossága leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttséget.

A magyar államférfiak gépkocsiijaira virágeső hullott. A templomtornyokon magyar zászlók lobogtak. A tárgyalódelegációt csehszlovák részről Jozef Tiso, az autonóm Szlovákia miniszterelnöke vezette, a magyar oldalról pedig Kánya Kálmán külügyminiszter. A szlovák fél húzta az időt, kezdetben autonómiát, később kisebb magyarok által lakott területeket, majd kisebb kiegészítésekkel a Csallóközt ajánlotta fel hazánknak, szakértőkkel nem készült fel, a demokratikus népszavazás felvetését elutasította. Kánya Kálmán beleunt a meddő vitába, majd bejelentette, hogy

„oly űr tátong a két delegáció által képviselt álláspont között, hogy annak áthidalását meggyőződésünk szerint ezektől a tárgyalásoktól nem remélhetjük. Ezért a m. kir. kormány elhatározta, hogy e tárgyalásokat a maga részéről befejezettnek tekinti, és hogy a Csehszlovákiával szemben fennálló területi követeléseinek mielőbbi rendezését a müncheni jegyzőkönyvet aláíró négy nagyhatalomtól kéri.”

A tárgyalások magyar félről történő feladását a szlovákok győzelemként fogták fel, a Szlovák Néppárt idézett sajtóorgánuma szerint: „mi, szlovákok a világban legalább annyira közkedveltek vagyunk, mint a magyarok, sőt most már erős barátokkal is büszkélkedhetünk.” A szlovákok bizalommal tekintettek a nemzetközi döntőbíráskodás elé, abban a hiszemben, hogy Hitler és Németország támogatni fogja a szlovák ügyet, többen már ekkor a csehektől leváló Szlovákiáról fanatizáltak.  Mint tudjuk később arcukra fagyott a mosoly. Magyarország

a müncheni egyezményt aláíró négy nagyhatalomhoz fordult

a területi vita megoldásáért. Hitler előbb a magyar féllel találkozott, a megbeszélés alatt állítólag dührohamot kapott, az áttekinthetetlen ügyet lepasszolta külügyminiszterének. Később a szlovákokat is fogadta. Időközben mind a csehszlovák, mind a magyar oldal hatalmas engedményeket tett, ami tetszett a németeknek, hiszen nem akartak bevonulás közben fegyveres konfliktust. A magyarok lemondtak Pozsonyról és Nyitráról, Csehszlovákia pedig 740 ezer lakosú 11 305 négyzetkilométert ajánlott fel. Ciano az olasz külügy részéről a magyar álláspontot erősítette. A négyhatalmi egyezséget Németország ellenezte, Olaszország támogatta, Nagy-Britannia nem ragaszkodott ahhoz, Franciaország elutasította annak összehívását, de az eredménybe tulajdonképpen belenyugodtak. A határozat

megdöbbentette a szlovákokat.  

A döntés helyszínén, annak előtte vita alakult ki, a német külügy inkább a szlovákokat, az olasz a magyarokat támogatta, Munkács emiatt került utóbbiakhoz. Avgusztin Volosin kárpátaljai miniszterelnököt annyira sokkolta Munkács és Ungvár elvesztése, hogy állítólag elájult. Tiso elismerte: „Mindent elvesztettünk. - Nincs mit tenni csak fejet hajtani és dolgozni. Hozzátette: „Mindent elvesztettünk, Komáromot, Újvárt, Losoncot, Lévát, Rozsnyót, sőt még Kassát is…”.

„..én még nem tudtam sírni, de könnyeid látva elöntött a zokogó öröm”

– Szabó Lőrinc, Az Ipoly ünnepén

Gulyás László történész, a Benes-dekrétumok szakértőjé szerint az egyik legigazságosabb döntés született. Mindössze 117 ezer főnyi nem magyar nemzetiségű lakos - köztük németek, ruszinok - került újra a régi állam fennhatósága alá. Lényegesebb, hogy a visszatértek többsége, majdnem kilencven százaléka, körülbelül 752 ezren ténylegesen magyarok voltak, akik 18 évnyi távollét után kitörő örömmel tértek - szülőföldjükkel együtt - haza.  Újra közös lett a fővárosa többek között Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc lakosságának. A magyar delegáció 1938. november 2-án különvonattal indult vissza Budapestre.

Hegyeshalomtól kezdve minden állomáson, ujjongó tömeg üdvözölte őket.