Olvad a jég, mondhatnók. Egyre több historikus dönti le az elmúlt hetven évben felhúzott ideológiai vasfüggönyöket. Közülük Ujváry Gábor Hóman Bálintról, Turbucz Dávid Horthy Miklósról alkotott képe teljesen más, mint az évtizedek óta hivatalosan megszokott.

A Magyar Nemzetben Pethő Tibor tegnap Turbucz Dávid történésszel készült interjúja gyökeresen szakít mind a marxista-leninista, mind a liberális klisékkel. Turbucznak nemrégiben jelent meg „A Horthy-kultusz, 1919–1944 című” könyve, s ennek kapcsán elmondta: noha a kormányzó „országgyarapító”-nak való egykori nevezése ugyan túlzás, de voltak területek, melyeken járva tényleg sikerrel igyekezett országát feltámasztani:

„A korabeli szóhasználat szerinti „országépítésben” és „nemzetmentésben” voltak érdemei, igaz, ezek távol álltak attól, mint ahogyan a tevékenységét akkoriban értékelték. Horthy Miklós akkor tudja majd elfoglalni a magyar történelemben az őt megillető helyet, ha személyéhez a szükséges kritikával és empátiával viszonyulunk. Tekintettel kell lenni az érdemeire, eredményeire, ahogyan a mulasztásaira és hibáira is.”
Nem véletlenül idéztünk csupán ennyit a vele készült interjúból. A historikus feladata, hogy sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül értékelje a múltat. Ha ezt maradéktalanul megteszi, el kell ismernie, hogy a külpolitika és a művelődéspolitika terén a kormányzó negyedszázada valóban irigylésre méltó teljesítményeket tudott felmutatni. És ennek felismeréséhez nem kellett akkortájt „történelmi távlat”. Akkori s látható volt ez.

Itt van például a Debreceni Svetits Római Katolikus Leánylíceumnak és Tanítóképző Intézetnek az 1939-1940-es iskolai évről készült értesítője, amelyben az intézmény igazgatója, Mellau Márton ekként fogalmazott:
„Albert Dürernek van egy felülmúlhatatlan művészettel készült metszete: Ritter und Teufel [Lovag és ördög – Ifj. T. L.] a címe. Sűrű erdőt ábrázol, kietlen bozóttal és ijesztő fenevadakkal. Az előtérben büszke lovag figyeli a tájat. Sarkában sóvár eb kullog, oldalt vigyorgó pofával a halál mutogatja homokóráját, a másik oldalon az ördög nyújtogatja karmait. A lovag pedig talpig vasban, karddal az oldalán, lándzsával a kezében, szemrebbenés nélkül néz eléje a titokzatos jövőnek. Kemény férfi vonásai szelik a sok veszedelmet, mint a hajó ércorra a tengert. Ez az imponáló kép jut eszünkbe, amikor Horthy Miklósról emlékezünk. Őt is nyomon kíséri élete útján a halál és a Sátán. Horthy Miklós már szembenézett a halállal. Sebesülten felvitette magát a Novara parancsnoki hídjára s onnan vezényelte az ütközetet. A legendás hírű otrantói győző inkább meghal, de meg nem adja magát.

Az istentelen kommunizmus napjaiban a proletárdiktatúra karmai között vérzett nemzetünk. Hóhérmunkájukat az ártatlanul kivégzettek tömegei jelezték. Fenevadak és ebek módjára leselkedett a pokoli fajzat mindenre, ami nemes és szép. Az alvilág kapuja nyitva, a Sátán kajánul várja a prédát. Ekkor feltűnik Horthy Miklós alakja, messze néző szeme egy pillantást vet a jövőbe, aztán elszántan áll a szegedi mozgalom élére. Azóta eltelt húsz, eseményekben gazdag év. Horthy Miklós talpra állította porig alázott nemzetét. Bebizonyította, hogy félelem és gáncs nélküli lovag, rászolgált a legszebb névre, mellyel népe megtisztelte: „Hadúr”. S a hadúr parancsát, a vezér irányítását követi a nemzet, mert megérti a kor szavát. A hideg fő és meleg szív lovagja ezért művel csodás dolgokat.

Hódoló tisztelettel hajtjuk meg előtte az elismerés zászlaját. Bízunk benne, hogy Isten kegyelmével a komáromi és kassai felejthetetlen bevonulásokat követni fogja a többi is. Horthy Miklóst fehér lován meglátja még Kolozsvár és Brassó is...”

Nyilván voltak persze negatívumok is bőven Horthy negyedszázadában, de országépítésbeli és nemzetmentésbeli érdemei elismerendők. És ez az, ami a balliberális oldalt annyira zavarja. Képviselői ugyanis mindkét területen csak rombolni tudnak.