A polgárinak hazudott „illiberalizmusból" nem fakad semmi: se progresszió (évtizedek óta egy helyben toporgunk), se konkrét elnyomás (nem vág be senki egy kocsi csomagtartójába, ha kimondom a véleményemet). A jogállamiság mégis haláltusáját vívja, és ezt némán tudomásul vesszük. Bosszankodunk ugyan egy kicsit, de aztán megyünk a dolgunkra.

A modern magyar demokrácia egyik legsötétebb fejezetének lehettünk szem- és fültanúi múlt héten kedden a Nemzeti Választási Irodánál. Gondoljunk csak bele: egy alkotmányos jogállamban (nem röhögni) az Országgyűlés törvényesen megválasztott ellenzéki képviselője népszavazási kezdeményezést akar leadni az NVI-nél, de nem várt akadályokba ütközik, amikor a kormánypárt igazgatójához köthető Fradi Security kidobói és még néhányan az útját állják (mondjuk ki: egy csapat kigyúrt, rossz arcú kopasz formáról van szó).

A focirajongók gyűrűjében egy öreg nénike áll magányosan mappával a kezében, látszólag ő is népszavazási kezdeményezést szeretne leadni. Az újságírói kérdésekre, miszerint van-e összefüggés az ő és a bejáratot eltorlaszoló kopasz horda ittléte, valamint az MSZP kezdeményezése között, flegmán csak annyit felel: „ez magánügy”. De nem magánügy. Olyannyira nem az, hogy érti mindenki: mindnyájunknak szól, de ami talán még fontosabb: nem csak nekünk, hanem rólunk is.

Még aznap este ellenzéki frakcióvezetők, Vona Gábor, a Jobbik elnöke és Schiffer András, az LMP társelnöke vitafórumot tart az ELTE jogi karán a kormány egyik húzóarcával, a Miniszterelnökséget vezető miniszterrel, Lázár Jánossal. Ha lehet, az esti események legalább annyira szürreálisak, mint a délelőttiek: Lázár János arcán kaján vigyorral kitér az NVI-botránnyal kapcsolatos kérdések elől. De nem ez a dologban a legfurcsább, a kormánypárti képviselőket ismerve hozzászokhattunk már, hogy mesterien értenek a mellébeszéléshez. A groteszk a történetben az, hogy úgy vitatkoznak a jogállamiság – gyakorlatilag lássuk be, nem is titkolt – haláláról a miniszterelnök jobbkezével, mintha a vérlázító jogsértés és a demokratikus berendezkedés lábbal tiprása nem itthon, nyíltan a szemünk előtt, hanem egy távoli országban zajlana.

A totális diktatúrát értem, ahol elhurcolnak az éj leple alatt, ha olyat mondasz, ami nekik nem tetszik. A párbeszéden és szabad véleménynyilvánításon alapuló liberális demokráciát is értem. A polgárinak hazudott orbáni „illiberalizmust” viszont sokkal nehezebb megemésztenem, ahol többé-kevésbé létezik a szólásszabadság (bár tény, hogy látott már szebb napokat is), de nem fakad belőle semmi: se progresszió (évtizedek óta egy helyben toporgunk), se konkrét elnyomás (nem vág be senki egy kocsi csomagtartójába, ha kimondom a véleményemet). A jogállamiság mégis haláltusáját vívja, és ezt némán tudomásul vesszük. Bosszankodunk ugyan egy kicsit, de aztán megyünk a dolgunkra. Nem teszünk ellene semmit.

Na, de miért nem?

Sajnos elég egy kicsit jobban belegondolnunk ahhoz, hogy lássuk: az Erdősi Lászlónék országában talán nem is olyan meglepő ez. Egy olyan ország ez, ahol a szabadságérzést felváltotta a közöny; ahol a biztonságérzet hamis illúziójába való kapaszkodás miatt megalkuszunk, ahelyett hogy felemelnénk a fejünket. Ahol a magunkért való felelősségvállalást túl rémisztőnek találjuk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk foggal-körömmel a kommunizmus ránk hagyott örökségéhez, ahhoz, hogy a paternalista állam, a szigorú szülő gondoskodik rólunk. A bántalmazott magyar társadalom úgy oldja szorongását, hogy traumatizáltságának forrásába, a saját feldolgozatlan múltjába kapaszkodik, mert az jelenti számára az egyetlen biztonságot. Ez sajnos azonban nem több egy gyermek fantáziájánál. Mindezt teszi ahelyett, hogy szembenézne a traumatikus múlttal, abbahagyná a tagadást, és megteremtené a saját jövőjét, s nem csak hagyná, hogy az élősködő kevesek elvegyék azt tőle. Hiszen mi is történt kedd óta?

Felháborodtunk, kikértük magunknak a történteket, káromkodtunk és szitkozódtunk egy sort, köszörültük kicsit a nyelvünket a hatalmon (mindenszar). Végül a kezdeti hév és lendület megtört, lehiggadtunk, megvontuk a vállunkat, és továbbléptünk rajta. Az NVI-botrány a pedagógustüntetésekhez, brókerbotrányokhoz meg netadókhoz hasonlóan a tegnap hírévé vált. Lejárt lemezzé. A permanens botrányokhoz és háborúskodáshoz kondicionált magyar társadalom közönyössé vált, a szenvedély helyén apátia, a tenni akarás helyén csak beletörődés maradt. A változástól és felelősségvállalástól való félelmeink és szorongásaink eredménye egy neurózisos társadalom lett, melyben a bizonytalanság maga a halál. Az élet márpedig tele van bizonytalansággal és változással, ezért hívjuk életnek. Erről mondunk le, ha nem merünk szembenézni a múlt traumáival.

A változástól és az ismeretlentől való félelmünk következménye, hogy ciklusról-ciklusra csökken a választásokon való részvételi hajlandóságunk, egyre kevesebben érezzük úgy, hogy a kezünkbe merjük venni a sorsunkat, és ki merjük nyilvánítani véleményünket a szavazófülkéknél. Vannak, akik a választások hiábavalóságával igazolják a közügyektől való elfordulást, de ez lényegében a tagadásnak csak egy újabb formája. A tagadásunk abban mutatkozik meg, hogy elutasítóan közönyösek, defenzívek vagyunk, mondván: „nem érdekel minket a politika”, „egyik kutya, másik eb”, „úgysem fog változni semmi”. És bár nem szeretném vitatni ezeknek a kijelentéseknek az igazságtartalmát, ha megvizsgáljuk az elutasításunk mögött rejlő érzéseinket, észre kell vennünk, hogy nem a közügyek nem érdekelnek minket (elvégre végső soron mégiscsak rólunk szólnak), hanem félünk kitenni magunkat egy újabb csalódásnak. Félünk kitenni magunkat az életnek, s még inkább: a tudatos életnek (minél tudatosabbak vagyunk, annál inkább kell szembesülnünk a problémákkal, annál világosabb, hogy mindnyájan meg fogunk halni, s vannak, akik úgy halnak majd meg, hogy nem is éltek igazán).

De vannak az ujjal mutogatók is: a „jobboldaliak” a „baloldaliakat”, a „baloldaliak” a „jobboldaliakat” hibáztatják nyomorúságos, apátiás életükért. Ezzel a folyamatos hibáztatással, címkézéssel nyugtatgatják háborgó lelkiismeretüket, mondván: ők tennének-tennének, de nem lehet, mert „Orbán”, mert „Gyurcsány”, mert a „nácik”, mert a "liberálisok", mert a „cigányok”, mert a „zsidók”. Bárkit hibáztatnak, csak ne kelljen szembenézniük a félelmeikkel. Túl ijesztő lenne belátni, hogy a helyzetükért ők is legalább annyira felelősek, mint a rajtuk kívül álló dolgok.

Mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy a problémáink jelentős része a kollektív neurózis tagadásából fakad, esélyünk sincs egy szebb jövőre. A kollektív neurózis arra utal, hogy a magyar társadalom pont olyan traumatizált, mint a bántalmazott gyermek, aki testében és lelkében is beteg. Fáj a társadalom „teste”, mert egészsége romokban hever (gondoljunk csak a folyamatosan leépülő egészségügyre, de akár bármely másik hanyatló ágazatra), az immunrendszere pedig összeomlóban van, reakciói késve, vagy egyáltalán nem érkeznek. Soha nem látott mértékben nőnek az egyenlőtlenségek, folyamatosan szűkül a középosztály, nő a szegénység, milliók szenvednek az anyagi depriváltság állapotában. A társadalom öregszik és elhalványul (elég csak a népességfogyásra gondolni).

Meggyötört a „lelke” is, mert fáradt és közönyös, emiatt egyre kiszolgáltatottabb az élősködő kevesek zsarnokoskodásának. A civil társadalom a háttérbe szorul, a szellemi pezsgés álmos lagymataggá satnyul. Identitása zavaros kavalkáddá válik, céltalanul bolyong a sötétben, már csak azzal tud azonosulni, hogy kivel szemben határozza meg önmagát, és nem azzal, hogy mi mellett áll ki. Olyan vezetőket választ, akik beállnak a természeti erőforrásokat kiszipolyozó, profitközpontú világparadigma kiszolgálóinak sorába, és nem állnak ki érte a nemzetközi porondon. Végül szép lassan alulmarad a globalizálódó világ fokozódó versengésében.

Magyarország egy bántalmazott ország. Mint a bántalmazott gyermek, úgy érzi, nem szerethető, az igényei nem fontosak, nem ő rendelkezik saját maga felett. A traumatikus XX. század, a trianoni diktátumok, a világháborúk, a holokauszt, az évtizedeken át tartó kommunista terror generációk életét tették tönkre, milliókat taszítottak nyomorba. Az előző század ránk hagyott öröksége gyógyíthatatlan betegségként élősködik a kollektív tudatunkban, miközben elkeseredésünk, kilátástalanságunk, reménynélküliségünk egyre csak nő, és árnyékként telepszik ránk.

Lelki válságunknak, traumáinknak nem a kiváltója, hanem a következménye az Orbán-kormány. Az összeomló egészség- és oktatásügy, az elburjánzó korrupció és hatalmi arrogancia, a tehetségtelen kivagyiság, önkényeskedés és fokozódó társadalmi egyensúlytalanságok dacára mindent megteszünk azért, hogy tagadhassuk a neurózist, ezért tartjuk lélegeztetőgépen a hatalmi logikának mindent alárendelő Orbán-kormányt. De nem csak őket, hanem lényegében mindenkit – tisztelet a kivételnek –, akik az elmúlt negyedszázad politikai színpadának meghatározó szereplői voltak. Még ha tennénk is valamit a felmerülő problémák ellen, gyakran szélsőséges, rossz válaszokat adunk rájuk, és elfelejtünk számolni a következményekkel. Ma sajnos fájóan kevesen vannak azok, akik észreveszik, hogy a gond elsősorban nem azokkal van, akik politikai tőkét kovácsolnak maguknak a kollektív traumából, hanem velünk, akik a mindenkori tagadást választjuk a problémákkal való szembenézés, és az ezzel szükségszerűen, de csak ideiglenesen együtt járó bizonytalanság helyett. Hogy egy klasszikust idézzek: pontosan olyan vezetőink vannak, amilyeneket megérdemlünk.

De akkor mit tegyünk?

Először is abba kell hagynunk a tagadást. Ahelyett, hogy az elnyomó kevesek játékszabályai szerint éljük az életünket, szembenézünk a saját múltunkkal, és nem fordítunk hátat semminek, legyen szó személyes, családi traumákról vagy nemzeti, társadalmi gócpontokról. Az örökös háborúskodás, árokásás és ujjal mutogatás helyett megértéssel, együttérzéssel fordulunk a másik felé. Hisztériakeltés helyett a megegyezésre törekszünk. Mindig elfogadjuk az érzéseinket, legyenek jók vagy rosszak, és határozottan kiállunk azok ellen, akik a neurózis fenntartásában érdekeltek. Szembenézünk a gyászunkkal, a veszteségeinkkel, és nem söpörjük be őket a szőnyeg alá. Megtanulunk kiállni önmagunkért mind egyéni, mind társadalmi, mind nemzetközi szinten. Soha nem engedünk az önkénynek, és kivesszük részünket a közügyekből. Megtanuljuk felismerni a hibáinkat, és merünk változtatni rajtuk. Megtanuljuk azt is, hogy mi a különbség a megalkuvás és a kompromisszum között, és mikor kell határozottan cselekednünk. Felnövünk, és nem hagyjuk, hogy gyermeki érzések, ábrándok, gyermekkorból hátramaradt védekezések irányítsák az életünket. Felelősséget vállalunk önmagunkért, és nem arra várunk, hogy az állam, a szigorú szülő gondoskodjon rólunk. Merünk nyitottak lenni a változásra, merjük izgatottan és nem félve várni a holnapot, és tudatosan tervezni a jövőt. Megtanulunk kapcsolódni a bennünk élő gyermekhez, merünk spontának, játékosak lenni, tudunk nevetni saját magunkon.

Egyéni és társadalmi szinten is célokat tűzünk ki magunk elé, és mindent megteszünk azért, hogy ezeket a célokat elérjük. Olyan célokat is megfogalmazunk, melyek túlmutatnak az életünkön, amik elsősorban nem minket, hanem a jövő generációit szolgálják. Teszünk a demokratikus politikai kultúra ápolásáért, mert tudjuk, hogy csak erős társadalmi ellenőrzés mellett valósíthatunk meg egy erős, egészséges társadalmat. Segítünk a másikon, és nem fordítunk hátat neki. Támogatjuk családunkat, barátainkat, közösségeinket, a nálunk gyengébbeket, elesetteket. Nem vagyunk kirekesztők másokkal szemben, elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, de nem félünk szólni neki, ha valamin változtatnia kell. Nem fojtjuk a másikba a szót, mert értjük, hogy a szólás szabadsága minden társadalmi fejlődés alapja. Szem előtt tartjuk, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, és azt is, hogy hová tartunk. Ápoljuk gyökereinket, megőrizzük a megőrzendőt, de nem félünk változtatni azon, amit már meghaladott az idő. Nem félünk attól sem, hogy tudatos életet éljünk. Mindig harcolunk a szabadságért, az emberi jogok betartatásáért, a jog előtti egyenlőségért, mert tisztában vagyunk vele, hogy a szabadság nem jár ingyen, azért minden nap meg kell küzdenünk.

Nem tagadjuk meg önmagunkat. Meg merjük határozni az egyéni és a társadalmi, nemzeti identitásainkat, és merünk azoknak megfelelő életet élni. Tanítunk és holtunkig művelődünk. Megtanulunk kritikusan, és nem elfogultan, dogmatikusan gondolkodni a világról. Büszkék vagyunk arra, akinek és ahová születtünk. Bár tervezzük a jövőt, és tanulunk a múltból, javarészt a pillanatnak élünk, és hagyjuk élni a másikat is. Tudjuk, hogy nem jár nekünk semmi, csak amiért hajlandóak vagyunk megdolgozni. Gondoskodunk magunkról és a környezetünkről, és óvjuk a természetet, amelynek szerves részei vagyunk. Nem félünk szembenézni a halálfélelmünkkel, és nem félünk attól sem, hogy olykor-olykor számot vessünk az életünkkel. Olyan életet élünk, amelyet érdemes élni. Rájövünk, hogy csak egyetlen értelme van az életünknek, amit mi adunk saját magunknak. Végezetül tudomásul vesszük, hogy a változás elsősorban velünk, és bennünk kezdődik.

Lao Ce: Tao te King (76)

A csecsemő: puha, gyenge,
a haldokló: kemény, erős.
A sarjadzó fű és fa: lágy, erőtlen,
a korhadó: szívós, erős.
A kemény és erős: pusztuló,
A puha és gyenge: fakadó.
Elvész a fényes hadsereg.
A felnőtt fatörzs megreped.
A kemény, erős: alámerül,
a puha, gyenge: felülkerül.

(Fordította: Weöres Sándor)

Cseh István

Forrás:jobbegyenes.blog.hu