Tudom, igencsak sarkos megfogalmazás ez, talán korrekcióra is szorul, hiszen Nélküle nemcsak Európa, hanem semmi sincs. Mi, magyarok, benne élünk, pláne annak szívében, Szűz Mária honában, Magyarországon, így nekünk sem mindegy, miként viszonyulunk Őhozzá. Csak Vele lehetünk boldogok. Erről szól Húsvéthétfő evangéliuma.

Az Emmauszba igyekvő két tanítvány kezdetben nem ismerte fel a hozzájuk csatlakozó vándort, aki szomorúságuk okáról kérdezte őket. Amikor aztán megérkeztek, már esteledett, ezért marasztalták, hogy töltse ott az éjszakát. De lássuk csak teljes kibontottságában a Szent Lukács evangéliuma megörökítette történetet (24, 13-45):

„És ime ketten közülük az napon menének egy Emmausz nevű helységbe, mely hatvan futamnyi távolságra való Jeruzsálemtől. És ők beszélgetének egymással mindazokról, amik történtek vala. És lőn, mikor szót váltottak és kérdezkedtek egymás között, önmaga Jézus oda érkezvén, velök méne. Az ő szemeik pedig tartóztatva valának, hogy meg ne ismerjék őt. És mondá: Micsoda beszédek ezek, melyeket egymással váltotok útközben, és szomorúak vagytok? És felelvén egyik, kinek Kleofás vala neve, mondá neki: Te vagy-e egyedüli jövevény Jeruzsálemben, ki nem tudtad meg, amik abban történtek e napokban? Kiktől ő kérdé: Micsodák? És felelének: A názáreti Jézus felől, ki próféta férfiú volt, hatalmas a cselekedetben és beszédben, Isten és az egész nép előtt; és mimódon adták őt a főpapok és a mi fejedelmeink halálos itéletre, és megfeszitették őt. Mi pedig reménylők, hogy ő megváltja Izraelt. És most mindezek után harmadnapja ma, hogy ezek történtek. De némely közülünk való asszonyok is rémítének minket, kik virradat előtt a sírnál voltak, és nem találván az ő testét, visszajöttek, mondván, hogy ők angyalok jelenését is látták, kik őt élni mondják. És némelyek közülünk a sírhoz mentek, és úgy találták, amint az asszonyok mondották, őt magát pedig nem találták. Erre ő mondá nekik: Oh balgatagok és késedelmes szívűek mindazok elhívésére, miket a próféták szólottak. Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózesen és mind a prófétákon, fejtegeté nekik mind, amik az irásokban felőle szóltanak. És elérkezének a helységhez, ahova mennek vala, és ő tovább látszék tartani. De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk, mert esteledik és már hanyatlik a nap. És betére velök. És lőn, mikor, letelepedvén velök, vevé a kenyeret, és megáldá, és megszegé, és nekik nyujtá. És megnyilának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltünék szemeik elől. És mondák egymásnak: Nemde szivünk gerjedez vala bennünk, midőn szólott az úton, és megfejtette nekünk az irásokat. És fölkelvén azon órában visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, kik velök valának, mondván: hogy valóban föltámadott az Úr, és megjelent Simonnak. És ők is elbeszélék, amik az úton történtek vala és mint ismerték meg őt a kenyérszegésben.”

Az evangéliumi történetben kifejtettek értelmét és jelentőségét Marczell Mihály atya gyönyörűen szemléltette könyvében (Krisztus Urunk nyomdokain..., 1923):

„Régi időben, mikor még nem szelték vasutak az ország rónáit, mikor még nem fodrozták a vizek tükrét a hajórajok, akkor minden polgárt kényszeriteni lehetett arra, hogy a katonai futárok részére előfogatot, szállást adjanak s ha kell, velük maradjanak és nekik segítsenek. Ebben az időben a törvény kényszere volt az az erő, mely összetartotta ezeket az embereket. – A jó emberek, szerető barátok is kényszerítik néha egymást, hogy együtt maradjanak. Nem használnak ugyan durva, kemény kényszert, hanem szerető szóval, készséges szeretettel veszik reá barátjukat, hogy velük maradjon. Az Emmauszba menő tanítványokban ilyen lelkű embereket látok. Kérő szóval és adakozó lélekkel akarják maradásra kényszeríteni az „ismeretlen embert...”

1. Kérő szavakkal. „Maradj velünk, mert már esteledik és már hanyatlik a nap.” (Luk 24, 32), mondják annak, akit szeretnek s akivel örömmel beszélgetnek. S az idegen úgy látszik messze megy, nem akar maradni. De szerető szavakkal kényszerítik, hogy velük maradjon. És ha tudták volna, hogy ki van velük, akkor meghajlott volna térdük és a kérés imádságos könyörgés lett volna s imádkozó lélekkel kényszerítették volna az Urat, hogy velük maradjon... A kérő szónak enged az „idegen”, mintegy annak jeléül, hogy az imádkozó kérést meghallgatja az Úr. „Ha kérendetek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” (Ján 16, 23) Ha azt akarjuk, hogy velünk maradjon az Úr, akkor az emmauszi tanítványok példájára imával, állhatatos imával kérjük s bizhatunk, hogy nem hagy el minket...

2. Készséges, adakozó lélekkel. Az idegen vendéget asztalhoz ültetik. Kenyérrel és borral kinálják, testvérnek nézik. Ami az enyém, az a tied, ami a mienk, az közös javunk. És „az idegen” látható örömmel marad közöttük. És ha tudták volna, hogy ki az az idegen, kivel egy asztalnál ülnek, akkor ők kértek volna az isteni Mestertől! „Ha tudnád az Isten ajándékát, és tudnád ki az, ki neked mondja: Adj innom, talán te kértél volna tőle, és élő vizet adott volna neked.” (Ján 4, 10) Az emmausziakhoz így szólt volna az Úr: Ha tudnátok, ki vagyok, ti kérnétek tőlem kenyeret és én az élet kenyerét adtam volna nektek... „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből leszállott kenyér, hogy aki abból eszik, meg ne haljon.” (Ján 6, 49-50) – Mi tudjuk, kit szeretnénk otthonunkban látni, mi tudjuk, hogy a föltámadott Isten-emberrel akarnánk együtt lenni, kérdezhetnénk tehát, mit tudunk az isteni Mesternek fölajánlani, hogy velünk maradjon? Az evangélium ezt az útmutatást adja: „Adjátok el, amikkel birtok és adjatok alamizsnát.” (Luk 12, 33), tehetségünk szerint vagyonunkat felajánljuk, akkor kényszeríthetjük, hogy velünk legyen „az ismeretlen idegen”.

Az ismeretlennek kenyeret és bort adnak. „És lőn, mikor letelepedett velök, vevé a kenyeret és megáldá, és megszegé és nekik nyujtá. És megnyilának az ő szemeik és megismerék őt.” (Luk 24, 29-30) – Amit földi kenyérben adtak az ismeretlennek, azt égi kenyérben adta vissza az isteni Mester. És most megnyiltak a szemek és lehullott a fátyol és a szomorú lelkű apostolok megérezték, hogy a szemük elől eltünő „idegenben látták és hallgatták az isteni Mestert”. – Imával és áldozatos lélekkel mi is magunkhoz köthetjük Krisztust és kényszeríthetjük, hogy velünk maradjon. „Maradj velünk, mert esteledik...” (Luk 24, 29) Az isteni Mester nélkül éjszaka borul életünkre...”

Igen, az „égi kenyér” nem más, mint maga az Oltáriszentség, Krisztus Urunk valódi teste és valódi vére a kenyér és a bor színében. A modern, „felvilágosult”, „európéer” ember persze az evangéliumi történetet, a kenyérszegés csodáját, magát az Oltáriszentséget amolyan hókuszpókusznak, közönséges babonának, ókori mítosznak tartja.

Pedig téved, éspedig végzetesen. A mennyből alászállott kenyér méltó vétele szenteli meg életünket. Ez táplálja lelkünket, ez óv meg bennünket a mai modern világ léhaságaitól, démonikus hatásaitól, ördögi kísértéseitől. Nem véletlen, hogy a vallás- és egyházellenes erőknek mindig is a célpontjuk az eucharisztia, az Oltáriszentség kigúnyolása, sőt meggyalázása. Ezt tették Luther hívei 1517 után (tekintettel arra, hogy maga Luther szerint az Oltáriszentség csak egy jelkép és emlék), ezt az 1717 után megszerveződő szabadkőműves páholyok önmagukat forradalmakban kitomboló, pláne az 1917-es szentpétervári után a bolsevizmusban megjelenő képviselői. És ennek kézzelfogható jele a tabernákulum megszentségtelenítése, profán ábrázolása a „haladó művészet” jegyében.

Hiába is menekül azonban a modern „európai” ember az Evangéliumtól és annak „unalmas papi beszéd”-ként elkönyvelt magyarázatától, ha Jézusban csupán egy embert lát és nem magát az Istent, az Istennek Fiát, menthetetlenül elvész, ha nem tér meg Hozzá. Tanulhatna az emmauszi tanítványok példájából, akik ha nem is mindjárt, de végül felismerték az általuk megvendégelt „idegen”-ben a második isteni személyt, a világ Megváltóját...