Székesfehérvárott a minap a város önkormányzata és a helyi zsidó hitközség a Zsinagóga emlékműnél tartottak holokauszt-emléknapot. Hóman Bálint kiütve, a holokauszt kipipálva. Itt tartunk.

Megint sok sületlenség hangzott el rajta, de belőlük csak a legfőbbeket idézem. A város polgármestere, Cser-Palkovics András arról beszélt, hogy „ambivalens érzéseket” keltenek benne az emléknapok, hiszen „nem szolgálhatják, hogy egyetlen napra korlátozzuk egy sorstragédia felidézését, és ezzel kipipáljunk egy feladatot, amivel nem foglalkozunk többet az év többi napján. Az emléknapok sokkal inkább azt szolgálják, hogy 364 napon gondoljunk arra, amire egy bizonyos napon emlékezünk és emlékeztetünk.”

Szóval minden nap holokausztozzunk! Lehet, hogy tévedek, de nincsen tudomásom arról, hogy a MAGYAR sorstragédiákról is ilyen szellemben beszélt volna vagy beszélne ma a város első embere. De mondott egyebet is:

„Ne felejtsük el, hogy felelősséggel tartozunk azért a csaknem 3.000 fehérvári polgárért, aki nem tért haza. Felelősek vagyunk családjaikért, barátaikért, ismerőseikért.”

Nem, nem és nem értem. Aki mondjuk 1945 után született, miért lenne felelős az 1944-ben történtekért?

Megszólalt aztán Neubart István, a helyi zsidó hitközség elnöke is:

„74 évvel ezelőtt döntötték el hatmillió európai zsidó ember sorsát. A Wannsee-i konferencián mondták ki a végítéletet a náci elit képviselői arról a népcsoportról, vallásról, amelynek gyűlölete már Hitler „Mein Kampf”-jából is sugárzott.”

Maga a zsidó történész, Raoul Hilberg cáfolja ezt az európai zsidók elpusztításáról szóló művében. Ez azonban nem zavarja Neubartot, sőt hozzátette:

„Történészek véleménye szerint, már a konferencia előtt döntés született arról, hogy egyetlen zsidó sem élheti túl a háborút.”

Tehát ez csak vélemény, nem bizonyítható tény. Aztán jött a szokásos megvesszőztetés: „Megalázott és elpusztított honfitársaink magyar állampolgárok voltak, sorsközösséget vállaltak a magyar nemzettel, részt vettek a tudományos, a kulturális és a gazdasági életben. A magyar állam mégsem védte meg őket, sőt, buzgón segítette a népirtást, a magyar zsidók méltóságának sárba tiprását.”

Igen, voltak olyan zsidók valóban, akik sorsközösséget vállaltak a magyarsággal, de ez a hazai zsidóság EGÉSZÉRŐL egyáltalán mondható el. Azt pedig hagyjuk, hogy „magyar zsidók”. Végül pedig két kérdés. Azok, akik ennyire megvetik nemzetünket, mégis miért annak földjén és nyelvén teszik ezt? Mit szólnának, ha mi pedig Tel-Avivban mondanánk vádbeszédet a magyarországi zsidóságról 1919, 1920 és 1945 miatt?