Vannak, akik a keresztény hitnek az embermilliók körében megmutatkozó meggyengülése kapcsán egyenesen az katolikus Egyház haláláról beszélnek. Azt állítják, hogy a római katolikus Anyaszentegyház meghalt azzal, hogy falai közé behatoltak a különféle téves tanítások erői. Mi az igazság?

Válaszul induljunk ki a lélek és a test viszonyából. Amíg a lélek a testben van, a test él és nem hal meg. Ami pedig a lélek a testben, pontosan ugyanaz a katolikus Egyházban a Szentlélek. A megelevenítő, aki mindig megóvta és megóvja az Egyházat a haláltól. Ámde hasonlíthatjuk az Egyházat Noé bárkájához is: ahogyan azt a vízözön hullámai sem sodorhatták el, úgy az Egyházat sem az ellene fellépő téves tanítások áradatai.

Krisztus Urunk mennybemenetele előtt egyértelműen megmondta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16, 18). A „pokol kapui”-n az ördög hatalma értendő. Maga Gábriel arkangyal hirdette Isten Anyjának, a boldogságos Szűz Máriának: „Országának nem lesz vége.” (Lk 1, 33). Aranyszájú Szent János így szólt: „A Napot könnyebb kioltani, mint az Egyházat elhomályosítani. Aki az Egyház ellen küzd, győztes nem lehet: Isten ugyanis az egyház fenntartója, aki hatalmasabb minden ellenségénél.”

Jöhetnek szélviharok, zúgó orkánok, ámde, teszi mindezekhez hozzá Szent Ágoston, „senki sem irthatja ki az Égből Isten tervét, senki sem irthatja ki a földről Isten Egyházát. Nem szenvedhet vereséget az Egyház, kiáll minden harcot és senki ki nem irthatja azt, míg csak el nem jő a világ vége.”

Hiába szenved üldöztetéseket, nem hal meg egy pillanatra sem, hiszen ez ellenkezne Krisztus fentebbi ígéretével, azaz igazmondásával, ami lehetetlen. Nagy Szent Leónál (390-461) olvassuk: „Szent Péter az Úrtól vett sziklaszilárdságot el nem veszti, sem az Egyház kormánya mellől, melynek vezetését vállalta, el nem távozik.” Nagy Szent Gergelynél (540-604) pedig ezt találjuk: „Az Egyház gyakran szenved üldözéseket, mindazáltal meg nem fogyatkozik és meg nem szűnik.”

Az Első Vatikáni Zsinat (1869-1870) különösen is részletesen foglalkozott az Egyház fogyatkozhatatlanságával, elpusztíthatatlanságával. Ennek nyomán Schütz Antal dogmatikus így magyarázza e hittételt (dogmát):

„Az Egyház fogyatkozhatatlansága (indefectibilitas) két mozzanatot ölel fel: Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők végéig, s ez az állandóság, perennitas; még pedig lényegét tekintve változatlanul abban az alakban, mint ő megalapította, s ez a változatlanság, immutabilitas. Az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség. Tehát a tétel értelmében látható Egyház mindig lesz a földön; továbbá az Egyház isteni eleme: az evangéliumi igazság és a kegyelem, annak eszközei: a szentségek és a szentségre vezető kormányzat, a hierarchia és annak alapszervezete mindig ugyanaz marad.”

Vagyis, egyes kétes magánkinyilatkoztatásokkal ellentétben, nem szűnik meg Róma Róma lenni, a pápa pápa maradni. Nemcsak a hit magában, hanem kibontakozásához a római hierarchia is sértetlenül fennmarad. Mindemellett persze „nem kell azt várni, hogy az Egyház változatlan marad mellékes a dolgokban, minők az Egyház sorsa a történet folyamán, különféle nem krisztusi eredetű intézmények és mozgalmak föl- és letűnése, az egyházi pedagógia irányai stb. Ezt a dogmát tagadták azok a közép- és újkori „spirituálisok”, kik örök evangéliumot, vagy az Atya (ószövetség) és a Fiú (újszövetség) kora után a Szentlélek korszakát várták.” (Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 3. kiadás. Budapest, 1937. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. II. köt. 298. old.)

Hozzáteendő azért, hogy a Schütz említette „spirituális” rajongók már az ókorban is megvoltak. A Krisztus születése utáni második században Montanus az ezeréves „Szentlélek országa” eljövetelében bízva hajlamos volt megvetni a teremtett világot. „A tökéletesség fitogtatása nagyobb böjtölésre, a második házasság megtiltására, a vértanúhalál keresésére, a kánoni bűnösök (hitehagyók, házasságtörők, gyilkosok) feloldozásának eltiltására, a háború, a művészetek, a színházak tilalmazására késztette” híveit (Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon. Budapest, 1932. Magyar Kultúra. III. köt. 347. old.). Felfogásuk szerint a Szentléleknek egyedül ők a kiválasztottjaik, kizárólag ott az egyház, ahol ők megjelennek és „tanítanak”.

Ma is vannak olyan önmagukat konzervatív keresztény katolikusoknak mondók, akik, látva a romlás jeleit az Egyházban, Montanushoz és a többi hasonló eretnek mozgalomhoz hasonlóan azt hirdetik, hogy az Egyház halott, de majd „őáltaluk” feltámad. Nem. Isten nem önjelölt prófétákra és jósokra bízta Egyháza sorsát, szerencsére. Az Egyház, bármennyire is keserű pirula számukra, élt, él és élni is fog.