Mi sem mutatja eklatánsabban a baloldal semmirekellőségét, mint az olimpiához való viszonya. Persze képviselői azért nem teljesen hetvenes IQ alattiak. Csak alávalóak, de nagyon.

Nem kezdek el most statisztikát készíteni, hányszor hallatták hangjukat csak az elmúlt héten olimpia-ügyben. Egyem azt a drága lelküket. Aggódnak. Nem kicsit, nagyon. Úristen, mibe fog ez kerülni! – sápítoznak. Igen, ők, akik amúgy az Úristenre, amint tudjuk, azért olyan nagyon nem adnak.

Azt számolgatják ilyenkor, mi mindentől von el pénzt az olimpia. A bébik nem kapnak tápszert, az elemi iskolások kakaót, a tüdőbetegek lélegeztetőkészüléket, a gimisek alaszkai vagy mallorcai wellness-hétvégét – a szüleiknek ab ovo kijáró állami támogatásokról már nem is beszélve.

Persze őket, lássuk be legalább mi, valójában a legkevésbé érdekli, hány menzával lesz kevesebb a magyar olimpikonok finanszírozása miatt. Őket egy érdekli, de az viszont nagyon, sőt mindennél inkább: ne legyen valódi sikere – fizikailag se – a magyarnak. 

A Csernobilban történtek után Gorbacsov azt mondta, ne foglalkozzunk azzal, mennyibe kerül az állami büdzséből a helyreállítás költsége. Aki amennyit kér érte, megkapja! Nos, nem tudom, nem is firtatom, tényleg megkapták-e a segítségüket felajánlók a megígért apanázst. Ám nem is ez a lényeg, hanem a mögötte álló szemlélet.

A szemlélet bizony. Amit valaha egy magyar író így fogalmazott meg: „Minden magyar felelős minden magyarért.” Pláne, teszem hozzá, ha olyan magyarokról van szó, akik sportteljesítményükkel egy nemzet életerejét fejezik ki, amiért igenis kell olimpia. Ámde ennek felismeréséhez nem elegendő a pénz. Más is kell hozzá. Szív. Magyar szív.