„A stílus maga az ember”, tartja a közmondás. Különösen is igaz ez, ha a balliberális holdudvar tollforgatóit olvassa az ember. Csak címkézni tudnak, vagdalkozni, de cáfolni annak sorait, akit tolluk hegyére tűznek, képtelenek.

Amint ismeretes, Karsai László szerkesztésében nemrég megjelent Szálasi 1942 és 1946 között jegyzett teljes naplója. Karsai sokban szakít az elmúlt hetven évben hivatalosan kialakított és elfogadott Szálasi-képpel. Ehhez képest most előáll egy Kácsor Zsolt (valaha a Népszabadság egyik házi szerzője) a Mazsihisz honlapján, s ha sorait olvassa az ember, valahogy a néhai Szabad Nép-félórák jutnak eszébe. Csak egy bekezdést idézek most tőle:

„Nem akarok ennek a beteg irománynak reklámot csinálni, de mégis azt teszem: ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia, aki azt hiszi, hogy járhatók azok az utak, amikre Szálasi és a hozzá hasonló, a 21. században is létező manipulátorok, demagógok, önjelölt nemzetvezetők lépnek. Nem, nem járhatók. A bolondok házába vagy a halálba vezetnek.”

Amikor 1997-ben megjelent Szálasi 1938 és 1940 között írt „Börtönnapló”-ja, annak szerkesztője, Sipos Péter írt ilyen hangnemben. Szálasi Kácsor szerint is „súlyos elmezavar”-ral küszködő paranoid személyiség volt, s „szinte minden lapjára jut egy-egy pszichotikus sor”.

Kácsorral ellentétben eszembe jutott valaki, aki személyesen ismerte Szálasit. Nyisztor Zoltán (1893-1979) atyát idézem:

„Hosszasan elbeszélgettem vele, hogy mélyebben belelássak a lelkületébe, s meg kellett állapítanom, hogy egy nemes lelkű és tiszta szándékú férfiúval állok szemben, akit nem valami hóbort vagy becsvágy, hanem az abban az időben százezrek által érzett hazafias aggodalom vezetett a nemzet jövőjéért.”

E beszélgetés az 1930-as években történt, és Nyisztor 1969-ben megjelent memoárjában olvashatjuk (Vallomás magamról és kortársaimról). Ezt kiegészítő emlékiratában (Ami a vallomásból kimaradt, 1971) még két helyen is foglalkozik Szálasival és mozgalmával:

„Minden jel arra mutatott, hogy a Szálasi Ferenc által kezdeményezett Hungarista Mozgalom kezdi kitermelni az első öntudatos magyar munkásokat, akik a szocializmus mellett a hazafiságot és kereszténységet is egyformán tudták vállalni. Ilyenekkel lehetett találkozni a második világháború után a börtönökben s aztán szétszóródva, de öntudatosan összetartva, eszmevilágukért minden áldozatot meghozva az emigrációban.”

„Sulyok Dezső Szálasi mind erősebben terjedő mozgalmát gondolta megtorpedózhatni, ha Szálasi személyét állítja pellengérre. De mert Szálasi múltjában vagy jellemében a legkisebb foltot sem tudta felfedezni, a támadás nagyágyújának örmény eredetét szánta. A tyúkperekhez szokott kis vidéki fiskális alacsony értelmi nívója nyilatkozott meg. Még utólag is nevetséges elképzelni, hogy valaki ilyen váddal állhasson ki és tudjon visszhangot kelteni. Ezen a címen a magyar közéleti férfiak tekintélyes részét lehetett volna vádolni, mert idegen hangzású nevük és családi származásuk volt. De Sulyok támadása nem is a józan ész hiányán bukott meg, hanem mint egy sajtóperből kiderült, a felmutatott keresztlevélen, ami egy jámbor erzsébetvárosi kiderült, a felmutatott keresztlevélen, ami egy jámbor erzsébetvárosi örmény pap megtévesztésén alapuló csalási manőver volt. Örményül és nem magyarul állíttatták ki a keresztlevelet s az örmény nyelvben a férfi neve mellé odateszik a „jan” szócskát s így lett Szálasiból Szalasjan. Sulyok annak idején levelet írt nekem s felkért, hogy a Szálasi ellen indított harcában álljak melléje. Megvetően csak annyit válaszoltam, hogy csak tiszta fegyverekkel szoktam harcolni!”

Mindehhez tegyük hozzá, hogy ezt olyan valaki írta, aki az 1930-as években az általa szerkesztett „Magyar Kultúra” című társadalmi és tudományos szemle hasábjain meglehetősen gyakran bírálta a hazai nemzetiszocialista pártalakulatokat, nyilas mozgalmakat. Azonban tárgyilagosságra törekedve, szemben azokkal, akik csak fröcsögni tudtak rájuk, mint most Kácsor Zsolt, s vele együtt mindazok, akik gyűlölik Szálasit, de nem cáfolják.