Sokan mondták eddig is, hogy a magyar jellegzetesen individualista nép: nehezen kezelhető, csak önmagára hagyatkozik, önmaga fölött nem tűr semminemű külső uralkodást, nehezen szervezhető meg tömegeiben. Mások viszont, hogy ha ez így is van, alaptulajdonságai azonban férfiasságában leledzenek. Mi az igazság?

Történelmünk mélyebb ismerete nyomán belátható, hogy könnyen tévutakra vezethet a címkéző kategorizálás. Ugyanis a társadalmat alkotó egyének akkor, amikor önmagukra hagyatkoznak, nem teljesen önkéntesen teszik ezt. Ellenkezőleg: az egyén gyakorta tolja a felelősséget másokra. Leginkább az „első ember”-re – aki történelmünkben, amint Vörösmarty mondja, a király. Tágabb értelemben a nemzet vezetője. Ha pedig megfelelő vezetőt talál, feltétel nélkül felnéz reá. Csaknem vakon hisz benne. Utána megy, nem előtte. 

„Feltűnő, hogy egyes vezető egyéniségek könnyűszerrel közel tudnak hozni magukhoz tíz, sőt százezreket, később milliókat, mert meg tudják nyitni a szíveket. Ilyen például Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, gróf Teleki Pál, avagy napjainkban Horthy Miklós stb. Az ily vezetők egészen mások, mint csupán »hivatalos« tekintélyek, mások, mert bennük megszólalt egy mélyebb közösség lelke s ezt a nagyközönség, a nép, nagyon jól kiérzi. Az ilyen vezetők tetteiből nemcsak a parancs szólal ki, hanem a lelki misszió is, ők »missziós vezetők«. Lelki istápolói is népünknek, magas értelemben vett nevelői a tömegeknek.”

(Dékány István: A magyarság lelki arca. Magyar néplélektani rajzok. Budapest, 1942. Athenaeum Rt. 54-55. old.)

Ha pedig nem lát igazi vezért a magyar, marad a Reményik Sándor verse (Ha nem lesz többé iskolánk...) megfogalmazta gondolat, az, hogy a római bölcsesség nyomán egymást „tanítva tanulunk” („docendo discimus”):

Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
– Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, – 
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód
Oktatni gyermekünk az ősi szóra,
Ha minden jussunkból kivettetünk:
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója.

Bölcsek leszünk, szentek leszünk,
Hogy gyermekeink lelkéhez közel,
Mindig közel legyünk.
Nem leszünk semmi más:
Hitben, hűségben, tisztaságban
Egymásnak folytonos példaadás.

És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.

Vagy akár párhuzamos példaként citálhatnók Adyt is (Két kuruc beszélget):

„Ilyen kevés magyar
És ilyen sok-sok régi ellen.”
»Hát maradjunk, cimborám,
Hitben, hűségben, szeretetben.

Ha senki sem marad
Becsületesnek, hűnek, jónak,
Vigyázz, mert akkor is
Nagy barátaid fognak, óvnak.«

Nem véletlenül írja továbbá Dékány István, hogy „egy ember sem válik oly könnyen individualistává, mint a magyar”. S hogy miért? Van benne egy jó adag bizalmatlanság mindig mindennel szemben, amit idegennek vél. Mindig mindent maga óhajt megpróbálni. Magára hagyatottnak tekintve önmagát, önkoncentrációjában szeret mindent „kipróbálni”. Ravasz László írja:

„A magyar nem olyan, mint az erdőben található fa. Inkább olyan, mint a magas hegyorom egyedül égnek meredő fája. A nemzet voltaképp csak az egyéniség légkörében él. A magyar fajban az egyének az érdekesek, szépek és fejlettek, nem pedig a közönség.”

(Dékány, i. m. 56. old.)

Dékány szerint azonban a magyar individualizmus nem ab ovo létező valóság, hanem hosszú évszázadok során kényszerből kialakult tulajdonság (56. old.):

„A hazai individualizmus történeti képződmény, mely évszázados, felülről való vezetettségének hiányai közepett fejlődött, azaz bizonyos elhanyagolódás vadvirága.” 

Viszont a magyar egyúttal az önfenntartás hőse. A költővel szólva még lélegzetet vennie is csak radikálisan lehet. Alapkészsége a védelemre való örökös készültség. Férfias alkat. Platón szerint ez (az „andreia”) teszi az államot szilárddá. Más szóval úrias. Ismét Ravaszt idézem:

„Egészben véve, a magyar férfias nép; ahol igazán magyar a magyar, ott a férfiak a szebb példányok, a nő csak kísérőzene a férfiasság vezérszólamához. Sok tartalékerő rejlik benne: ezer év óta van itt és még nem kopott el egyáltalán.”

(Dékány, i. m. 57. old.)

Szépen kifejezi e férfiasságot a „kiállás” szavunk. Alapja a felelősségvállalás. Dugonics Andrásnál olvassuk a közmondásszerű szólást: „Félni, rettegni nem tud a magyar.” Viszont elvárja a másik magyartól is a rettenthetetlenséget. Gyóni Géza megrázó versét másolom ide erről (Csak egy éjszakára...):

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Magyar versek könyve. Szerkesztette: Horváth János. Második, bővített kiadás. Budapest, 1942. Magyar Szemle Társulat. 678-679. old.)

S végül, de nem utolsósorban a magyar férfiasságához a magyar türelem fölénye társul. Babits írja: „A magyar türelem fölény és nem alázat.” Talán pontosabban fogalmazva nem a kishitű meghunyászkodása.

„A ránk hulló csapások sem meg nem félemlítenek – »álljuk« –, sem meg nem aláznak bennünket; »az aki állja«, az belsőleg erős. Olyan, mint a keresztény mártír, aki mindent elszenvedett, s még életénél is fontosabb volt számára belső erkölcsi szilárdsága és hite. S a mártíroknak fel szokott derülni; övék a jövő, mert övék a lélek. Meg tudnak halni a jövő nagy, emberi céljaiért, tökéletesedéséért, mint ahogy a Legnagyobb Mártír az emberiség megváltásáért.

A szenvedő hősiesség tehát nem más, mint az erkölcsi értékek szilárd megőrzése és az erkölcs elsőbbségének alapul vétele a külső sorssal szemben. Némileg hasonló a sztoikus »ataraxia«-állásponthoz: nem a világ a fontos, hanem az, ami belül van. Mert végre is mindenkor ez biztosítja a jövőt. A magyar néma türelem tehát nem lemondó, hanem harcos türelem.”

(Dékány, i. m. 67. old.)

Mindent egybevetve: ma, amikor a gender ideológiája nálunk is próbál éket verni magyar és magyar közé, azaz a nőket férfiassá és a férfiakat nőiessé tenni, bizony nem ártana e jellemtulajdonságainkat tudatosítanunk, sőt azok szerint élnünk.