Ma, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, Mária mennybevételének ünnepén nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, hogy nincs még egy nemzet, melynek életében Szűz Mária, az Istenanya akkora szerepet töltött volna be, mint a mienkében. Ugyanis Szűz Mária nemcsak „Magyarország Patrónája” (Patrona Hungariae), annál jóval több, egyenesen „Magyarország Királynője” (Regina Hungarorum), mi pedig az Ő országa vagyunk (Regnum Marianum).

Már középkori irodalmunk (mindenekelőtt az Érdy- és a Döbrentei Kódex) is királynőnek nevezte, Eszterházy Pál herceg pedig egyenesen így fogalmazott:

„A legszentebb Isten-szülő Szűz, Magyarország örökös Királynője tiszteletét egykor olyan nagyra tartották a magyarok, hogy védelmére még az életüket is készek voltak odaadni, sőt rózsafüzérét fegyvereiken viselve az Ő katonáinak neveztették magukat.”

De említhetjük Balogh Ágost idevágó kutatásait is, aki egybegyűjtötte a Mária-tiszteletről tanúskodó képzőművészeti emlékeket, s ezek alapján megállapította, hogy mindezen alkotások a magyarok Védőjének jelképei, amelyekkel nagy Úrnőnket, legkegyesebb Királynőnket és a legédesebb Édesanyánkat ábrázoljuk.

Ilyetén a betlehemi Kisded, a világ Megváltója édesanyjáról a katolikus teológia négy alapigazsága (1. Mária Isten Anyja, aki világra szülte Isten testté lett Igéjét, 2. a Szentlélek által fogant és a szülés után is sértetlenül megőrizte szüzességét, 3. szeplőtelenül fogantatott, vagyis fogantatásának első pillanatában az áteredő bűnnek minden szennyétől mentes volt, 4. földi életpályája befejezése után testével-lelkével felvétetett a mennybe) még jobban megérthetővé válik, hiszen mindezek alapján Ő több mint patrónánk (elvégre – amint erről Kovács L. P. Bánk OFM könyvében (Magyarok Nagyasszonya, 2005) részletesebben olvashatunk – a „patrona” női védőszent, pártfogó, de nem királynő): egyenesen örökös királynőnk, akinek oltalma alá futhatunk mindenkor.

Így válik érthetővé (amint erről Bálint Sándor könyve (Sacra Hungaria, 1943) beszámol) a már a Szent István előtti műveltségünkben is megjelenő, aztán a katolikus liturgiában, a népénekeinkben kiteljesedő hódolat Iránta, ennek alapján nemzetünk anyaság, a fogantatás iránti mindenkori mélységes tisztelete, kiváltképpen költői hódolata a női nem előtt, magyar nagyasszonyaink Máriához fordulása sorsdöntő csatáink előtt, elszakított véreink Trianon után elnyomásuk alóli megszabadulásukért Hozzá fordulása, amint erről oly megrendítően tanúskodik Sik Sándor versimája Az andocsi Máriához:

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Ezt kérjük mi is az ezen ünnepnapi szentmise ősi bevonulási énekével: „gaudeamus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore beatae Mariae Virginis: de cujus Assumptione gaudent angeli et collaudant Filium Dei”, azaz „örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, kinek mennybevitelén örülnek ma az angyalok és magasztalják az Isten Fiát”. (Zsolt 44, 2)

Ezt kérjük, igen, hiszen Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya. Gyönyörűen írja jeles jezsuitánk:

„A magyarok Mária-tisztelete ősi hagyomány. Államalapító első szent királyunk gyökereztette meg népünkben éppoly kioldhatatlanul, mint ahogy belegyökereztette a királyság gondolatát, vagy a földmívelés szeretetét, vagy a kereszténységet magát. Azóta a magyar lélek története tele van Máriás vonásokkal. Szent István, Szent László, Nagy Lajos, a Hunyadiak, a Ferdinándok, a törökverő hősök, Buda felszabadítói, mind Mária nevével ajkukon vitték végbe honmentő s nemzetgyarapító tetteiket. A Mária-kép ékítette a legutóbbi időkig a magyar pénzeket s a magyar zászlót.”

(Bangha Béla SJ.: „Magyarok Nagyasszonya”. Budapest, 1929. Magyar Kultúra, in Hit és világnézet. Ismeretterjesztő füzetek 17. 3. old.)

Végül, de nem utolsósorban nyilván vannak, talán nem is kevesen, akik megkérdik, hogy mégis minek szűz Máriához és a többi szentekhez folyamodni, miképpen hallhatnak ők meg minket? Erre felel nagyon szemléletesen Louis-Gaston de Ségur prelátus:

„Miképp hallhatsz te meg engemet? Miképp? Hát a füleimmel.

Ezt jól tudom, de nem ezt kérdeztem tőled. Én azt kérdem, miképpen hallasz meg engem füleiddel? Ajkaimat mozgatom: ezek a levegőt rezgésbe hozzák; a levegő füleidet megüti, s ezekben az úgynevezett dobhártyát. Így történik, hogy meghallod azt, amit mondok. De miképp történik ez? Mily viszonyban áll e kevéske lég a dobhártyán az én gondolatommal, mely lelkednek nyilatkozik? Ha nem látnók naponkint ennek bizonyítványát, el sem hihetnők. Egyébiránt tökéletesen igaz, hogy a dolog így van.

Ha tehát megmondod nekem előbb azt, hogy két lépésnyi távolságra miképpen jössz velem érintkezésbe, midőn hozzád szólok: akkor én is megmondom neked, hogy a boldogságos Szűz és a mennyekben lakó többi szentek miképp hallják meg az én könyörgésemet, és miképpen felelnek rá.

Ugyanaz az Isten, aki eszközlé, hogy te engem megérts, eszközli azt is, hogy a szentek meghallgassanak engem, mikor közbenjárásukért folyamodom. Hogy miképpen eszközli ezt a jó Isten, azt nem szükség tudnom. Én csak azt tudom, hogy ez így történik; hogy Isten, az angyalok és az emberek boldogságos királynéjának, kit egyedül választva ki minden teremtmények közül, saját anyjának csodálatos méltóságára emelt; kit nekünk a kereszten haldokolva, mint anyát, pártfogót és szószólót hagyott hátra: hogy, mondom, ő a boldogságos Szűznek tudomására juttatja gyermekei könyörgéseit és szükségeit, kik az ő anyai pártfogásához folyamodnak. Jól tudom, hogy azt, akit minden többi teremtményénél többre becsül, mindenkor meghallgatja; jól tudom, hogy még most is általa jő hozzánk, mint jött hajdan, megtestesülésének napján; jól tudom, hogy ez a legbiztosabb eszköz eljutni Jézushoz, ha Máriához folyamodunk: ki minket fiánál, a mi Istenünknél bemutat; ekképp gyámolítván oltalma által a mi méltatlanságunkat és tökéletlenségünket.

Tudom továbbá azt is, hogy nincs édesebb, vigasztalóbb, mint ha a Boldogságos Szüzet szeretjük, szenvedéseinkben hozzá folyamodunk, és szívünket neki fölajánljuk. Az ő tisztelete jobbakká, szeplőtelenekké, tisztábbakká, szelídebbekké és alázatosabbakká tesz minket; megkedvelteti velünk az imát, s a kebelnek örömét és békéjét megadja.

Végre azt is tudom, hogy midőn Máriát szeretem s neki szolgálok, ez által magát Megváltómat, Jézust igyekszem, habár tökéletlenül is, utánozni. Mindenekelőtt jó anyját ő minden teremtmények fölött szerette; saját kezeivel szolgált neki; mindennemű tiszteletet és engedelmességet tanúsított iránta. S amint ő a halála előtti napon így szólott hozzám: „Én példát adtam neked, hogy te is azt míveld, amit én cselekedtem.”: úgy én is igyekezni fogok minden erőmből szeretni a Boldogságos Szüzet, kit ő oly tökéletesen szeretett; s csak azt az egyet sajnálom, hogy Jézus szíve nem lakozik bennem, hogy őt érdeme szerint szerethetném.

Amit a Boldogságos Szűzről itt mondunk, áll az aránylag a többi szentek tiszteletéről is. A szentek az Istennek leghűbb barátjai és legkedvesebb gyermekei. Isten őket érdemök szerint sokkal inkább szereti, hogysem minket, kik arra nem igen vagyunk méltók.

Midőn tehát e szent és boldog testvéreinkhez könyörgünk, hogy szószólóink legyenek, a legtermészetesebb dolgot tesszük; akképp cselekszünk, mint az engedetlen gyermek, ki nálánál jobb testvérét megkéri, hogy atyjától számára valamely kedvezést és kegyelmet nyerjen. Amit az egyiknek megtagadna, a másik kérésére megadja.

Itt nincs helye, hogy a Boldogságos Szűz és a többi szentek tisztelete felől hittani értekezést írjunk: annyit azonban bátran mondhatunk, hogy e tiszteletnek gyűlölete minden eretnekség és vallási lázadás általános jelleme; hogy Máriát el nem hagyhatjuk a nélkül, hogy Jézust is el ne hagynók; és hogy e tisztelet soha sem csökken úgy, hogy az által jobbakká lennénk.

Meg kell vallani, hogy azok, kik a Boldogságos Szüzet nem tisztelik, nem fogadják el anyjokul azt, akit Jézus Krisztus kiválasztott és szeretett; kit ő elválaszthatatlanul egyesített megtestesülése, születése, gyermeksége, magán- és nyilvános élete, kínszenvedése és megváltásunk minden titkaival; kit ő mennyekben az ő dicsőségének és királyságának imádandó titkaiban részt venni enged.

Rettegniök kell, midőn tekintetöket minden keresztény századokra vetvén, egyetlenegyre sem találnak, mely hallgatagságukat helyeselné, egyetlenegyre sem, mely magának a Boldogságos Szűznek jós szavait ne igazolná: „Minden nemzetségek boldognak fognak engem nevezni.” (Luk 1.)

Mily vallásos vetélkedés mutatkozik ez anyának dicsőítésében, valamennyi népnél, mely a Fiút elismerte és imádta! Sehol sem vesszük észre azt a magános Krisztust, akiről Luther, Kálvin és egyebek álmodoztak; hanem mindenütt azt a Krisztust látjuk, aki a prófétáknak is oly alakban mutatkozott, aminőnek az evangéliumban látszik: tudniillik a Szűz Fiának, ki annak testéből és véréből képződött, méhében és karján sokáig hordoztatott; egész harmincz esztendeig betöltve iránta egy engedelmes gyermek kötelességeit, és szeme láttára adván ki lelkét; s még akkor is karjaiban nyugodván, mikor a keresztről sírba vitetett.

Ez anyátlan gyermekek, e szívtelen gyermekek, Máriának ezen ócsárlói, kérdezzenek minden keresztény nemzedékeket. Egyetlenegyet sem fognak találni a kereszténység hatalmas képviselői közt, szent Péter első utódaitól kezdve XIII: Leóig, Ignácz-, Iraeneus-, Epiphanius-, Cyrillus-, Ambrus- és Ágostontól fogva Bossuet- és Fenelonig, kik Mária dicséretére éneket ne zengedeztek volna; egyetlenegy lángészt sem a tudomány, irodalom és szép művészetek körében, mely idejének egy részét annak tiszteletére ne szentelte volna!

A protestánsok, kik Máriát maguktól elutasítják, nem fogják-e végre, fölnyitván szemeiket, kérdeni: vajon nem éppen az-e Jézus Krisztusnak igazi családja s igazi egyháza, melyben az ő szent Anyját gyermeki módra szeretik és tisztelik?”

(Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. Francia nyelven írta Ségur, a párisi katonai fogház lelkésze. A XXII. eredeti kiadás után. A főmagasságú bíboros hercegprímás és esztergomi érsek helybenhagyásával. Harmadik kiadás. Budapest, 1891. Szent István Társulat-Buzárovits Gusztán Nyomdája (Esztergom). 135-139. old.)

Egy biztos: a magyarság Mária-tisztelete ősi örökség. Addig, amíg eleink nem szégyelltek Nagyasszonyunkhoz fohászkodni, tőle irgalmat kérni, nemzetünk nemcsak fennmaradt, hanem gyarapodott is lelki-szellemi, sőt anyagi javakban is. Ez a mai nap igazi üzenete.