Hetvenöt esztendővel ezelőtt, 1942. szeptember 9-én indult meg az a támadás, amelyet a hadtörténetírás a harmadik uriv–sztorozsevojei hídfőcsataként tart számon. Fél évvel később itt tört át a Vörös Hadsereg – majd következett be a doni katasztrófa.

Miután 1941 decemberében a villámháború megtört Moszkva alatt, és elakadt a Barbarossa hadművelet, a német hadvezetés rádöbbent arra, hogy az orosz medvét mégsem olyan egyszerű leteríteni, így a veszteségek pótlására és egy következő évi nagy nyári offenzíva megindításához a szövetségesek haderejének nagyobb arányú bevetését szorgalmazta az addigiakhoz képest.

A magyar kormány kényszerhelyzetbe került, mivel Románia két hadsereget is felajánlott, így a németek részéről elvárható volt, hogy a segítségükkel a Magyar Királysághoz visszacsatolt területekért cserébe a magyar haderő is jelentősen támogassa a németek következő hadjáratát.

A nyomásgyakorlás érdekében 1942. január 6–9. között Budapesten tárgyalt Joachim von Ribbentrop, a harmadik birodalom külügyminisztere, aki azzal állt elő, hogy a teljes magyar haderőt, vagyis mindhárom magyar hadsereget mozgósítsák. Január 20-án pedig Wilhelm Kei­tel vezértábornagy, a Wehrmacht Főparancsnokság főnöke érkezett Magyarországra, hogy a magyar részvételről folytasson megbeszélést.

A tárgyalások során annyit sikerült elérni, hogy egy hadsereget küldjenek ki, ez lett a magyar királyi 2. honvéd hadsereg. A lehetőségekhez képest a hadvezetés biztosította a szükséges felszerelést, fegyverzetet és hadianyagot, de a Magyar Királyi Honvédség nem volt felkészülve egy nagyhatalom hadserege – jelesül a szovjet Vörös Hadsereg – elleni totális háborúra. A németek jelentős fegyverzeti és haditechnikai támogatást ígértek ugyan, de ez a valóságban leginkább zsákmányolt haditechnikát és löveganyagot jelentett, és nem felelt meg a szovjetek ellen vívott háború követelményeinek.

A három hadtestből, közvetlen alakulatokból, az 1. páncélos hadosztályból és egy repülőcsoportból álló hadsereg mozgósítása 1942 márciusában indult meg, a kiszállításra pedig 1942. április 11. és július 27. között került sor. A Don folyó nyugati partját először a szombathelyi III. hadtest csapatai érték el július 7-én. Néhány nappal később, július 12-én már elkeseredett harcok dúltak a Don kanyarulatának déli szegletében elhelyezkedő falucska birtoklásáért.

A település akkor még ismeretlenül csengő neve Uriv volt. Ennek a falucskának a térsége lett napra pontosan fél évvel később a szovjet áttörés helyszíne, és neve bevonult a magyar történelembe. Uriv és a Don-kanyar a köztudatban a mai napig úgy él, mint a XX. századi mohácsi vész megtestesítője.


Július 18-tól kezdődően három veszteségteljes ütközetet vívtak a magyar és német csapatok az urivi hídfőért, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Az utolsó, szeptember 9-én megindult támadás során részsikert értek el, amikor sikerült elfoglalni a Don-kanyar északi felében elhelyezkedő Sztorozsevoje falut. Cs. Németh­ László főhadnagy, az egri 14. honvéd gyalogezred tisztje így emlékezett erre a napra:
„1942. IX. 9. Már kora hajnaltól mindenki várta a támadás megindítására a parancsot. Hajnalban érkezett a parancs, hogy a tüzérségi tűz 5 h 10 perckor kezdődik. Mindenki az óráját nézte és feszülten figyelt… 49 üteg, 164 cső, köztük 2 üteg német ködvető egyszerre ontotta halálhozó gyilkos tüzét Storoshewoje községre. Pillanatok alatt a községből nem lehetett látni semmit, a házak és a fák eltűntek a robbanási felhőkben.
Ezen irtózatos poklot még 30 saját bombázóból álló kötelék fokozta, mely három hullámba támadta a községet. Mozgott a föld és fülsiketítő dörejek megrázták a levegőt. Mindenki boldog volt, mert még ilyen nagymérvű tüzérségi tűz előkészítést nem látott, s a látottak mindenkiben még jobban fokozták a harci kedvet. Mindenki úgy érezte, hogy ott a községben nem maradhat élő ellenség…”

De bizony maradt élő ellenség, és a szovjetek folyamatos ellentámadással próbálták visszafoglalni a falut. Cs. Németh főhadnagy beszámolója szerint: „Az előretört 4. századot három irányból igen erős ellenséges ellentámadás érte. Vissza kellett az egységeket vonni, nehogy az ellenség bekerítse. Különösen a jobb szárny van erősen veszélyben. Látta ezt a két kocsizó géppuskás rajparancsnok is Bagosi tizedes és Dömötör őrvezető.
Tudják, hogy ha az orosz előretörés sikerül, semmivé foszlik az eddigi eredmény. Nem volt már köröttük senki, csak az orosz tömegek a gazban. Egyik heveder a másik után kerül a géppuskába, s mindkét gép ontja a halálos tüzet. Az orosz érzi, hogy cselekednie kell, mert különben ott vérzik el a géppuskáink gyilkos tüzében. Lassan széthúzódnak, s a két géppuskás csoportot bekerítik.

Minden oldalról zúdított ellenséges tűzben az irányzók holtan buktak géppuskájukra, de már ott teremtek a rajparancsnokok és újra szólt a két géppuska. A nagy túlerő legyűrte a legbátrabbakat. Már az utolsó heveder volt a géppuskákban, amikor az egyik rajparancsnok szívlövéssel, a másik fejlövéssel hanyatlott a géppuskára. Ennek a hős kis csoportnak kitartása elegendő időt adott ahhoz, hogy a zászlóalj újból rendeződjék és felkészülhessen az új támadásra. A harc továbbra már csak az elfoglalt terület megtartásáért folyt…”

Érdemes kiemelni a fent említett két rajparancsnokot, akiknek a fent idézett 75 évvel ezelőtti helytállásáról és hősi haláláról olvashattunk. Bagosi Gyula tizedes alig töltötte be a 19. életévét, amikor kivonult a Donhoz. 1923. augusztus 11-én született az Arad megyei Tamáshidán, később Nagyszalontára került, így a második bécsi döntést követően korengedménnyel jelentkezhetett a Magyar Királyi Honvédségbe, ahol az egri 14. gyalogezred állományában szolgált hősi haláláig. 

A másik hős a Budapesten 1917-ben született Dömötör József őrvezető, aki a civil életben kertész volt.
„Az ellenség előtt tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásukért” mindkettejük részére posztumusz a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érmet adományozták – tudhatjuk meg a Honvédségi Közlöny 1943. április 7-i számából.

A hídfőért folytatott harcok szeptember 16-ig tartottak, és hevességüket mi sem bizonyítja jobban, hogy csak az egri 14. gyalogezrednek 184 hősi halottja volt a hét nap alatt. Egyedi Károly, a 14-esek távbeszélőszakaszának őrvezetője így emlékezett vissza az első vonalbeli viszonyokra: „Amikor beértem az arcvonalba, megtaláltam a rádiós bunkert. Úr Isten, ahogy azok kinéztek! Alig ismertem rájuk! Ketten vannak rádiósok, a többi öt puskás. Csak háromszáz méterrel vagyunk hátrább tőlük és mennyi a különbség! Nincs vizük, az, amit visznek nekik esténként a napi étellel, nem elég sok emberre. Csak ha esik az eső, akkor bírnak valamit szedni, az esőléből megtisztálkodni. Ilyen az első vonal. A bunkerban bűz, nem tudom, milyen lesz a levegő télen, amikor meg lesznek áldva egy füstölgő bunkerkályhával. Elköszöntem tőlük, egész úton visszafelé arra gondoltam, de sok van ezen a világon rossz, rosszabb, még rosszabb!”

A Don menti három nagyobb hídfő közül csupán a Korotjak város környékit sikerült felszámolni szeptember 6-án a német erőknek.

A Scsucsje falu melletti másik hídfő lett később az urivi áttörést követő második napon – 1943. január 14-én – az újabb szovjet támadás kiindulópontja, amely végleg megpecsételte a 2. honvéd hadsereg sorsát. A hídfők tehát kulcsfontossággal bírtak, ezért is folyt birtoklásukért elkeseredett küzdelem 1942 nyarán és őszén.

A doni harcokról, a honvédek helytállásáról és mindennapjairól tájékozódhat az érdeklődő egy új internetes felületen, amely Don-75 néven három kutató magánkezdeményezésében indult el. Az ötlet nem előzmény nélküli, hiszen az Illésfalvi Péter, Szentváry-Lukács János és e sorok írója alkotta trió szerkesztette az első világháborús Hősök naptárát, amely mindennap hallható a Kossuth rá­dióban.

A cél mindkét esetben ugyanaz: emléket állítani az előző évszázad nagy világégéseiben a hazáért hősi halált halt katonáknak, és a világháló segítségével mind több emberrel megismertetni, hogyan álltak helyt eleink a harcmezőkön. A Don folyóhoz kivonuló magyar királyi 2. honvéd hadsereg harcainak kezdetétől, 1942. június végétől 1943 februárjáig követhetjük nyomon az egykori eseményeket a honlapon, de nem a nagy hadmozdulatok tükrében, hanem az egyszerű katonák sorsát bemutatva, a harcjelentések, kitüntetési javaslatok vagy a korabeli újságok híradásai, esetleg az MTI közleményei, illetve a haditudósítók feljegyzései alapján.

A honlap naptárát „lapozgatva” megtaláljuk az 1942. nyári és őszi hídfőharcokról, majd az 1943. január 12-i áttörést követő halogató harcokról és a visszavonulásról szóló tudósításokat. Számos helyen pedig az adott napon elesett hősök adataira bukkanhatunk. Kiemelkedő hőstetteket és fegyvertényeket, illetve olyan haditetteket is megismerhetünk, amelyekért a legmagasabb katonai kitüntetést, a Magyar Arany Vitézségi Érmet adományozták. A legénységi állomány mellett a tisztikar jeles tagjai is megjelennek egy-egy naptári napon.
Portréfotók és egyéb fényképanyagok illusztrálják a felületet. Az I. világháborús Hősök naptárától – ahol gyakorlatilag minden napra jut egy-egy fegyvertény – a Don-75 felület annyiban különbözik, hogy nem sikerült az internetes kalendáriumot teljesen „feltölteni” nevesíthető személyekkel, végrehajtott eseményekkel. Ennek oka nem abban rejlik, hogy a magyar katona kevésbé küzdött volna vitézül a II. világháborúban, mint apáik 20-25 évvel azelőtt, hanem maga a történelem: az ismételten elvesztett háború végén nagymértékű volt az iratpusztulás, és ezt csak tetézte az 1945–1990 közötti kommunista rezsim hozzáállása.

A II. világháborút követő időszakban nemhogy hősnek nem lehetett tekinteni a Don mentén harcoló katonát, hanem egyenesen bűnnek számított, ha valaki a törvényi kötelességét teljesítve bevonult, és magyar mundérban harcolt. Hosszú évtizedekig hivatalosan a hallgatás volt az osztályrészük a 2. honvéd hadsereg túlélőinek, a doni harcokban elesettekről pedig csak szűk családi körben emlékezhettek meg. A honlap a www.katonahoseink.hu/don75 címen érhető el, vagy a www.hungarianarmedforces.com Don-75 menü pontja alatt.

magyar idők