A hidegháború éveiben az USA katonai stratégiájának szerves részévé vált a „korlátozott megelőző nukleáris csapás” elve. Ezen elv szerint nem totális nukleáris háborút indítana az Egesült Államok, hanem vélt technikai fölényének birtokában „nevelő célzattal egy pár kulcsfontosságú létesítményt vagy várost” pusztítanának el.

Hirosima és Nagaszaki borzalmai után az egyre magabiztosabb és önteltebb amerikai katonai doktrína ezúttal emberére akadt az egykor szövetséges, ám Churchill fultoni beszéde után nyíltan ellenségnek deklarált Szovjetunióban. A kubai krízis idején még mintegy tízszerese volt az USA nukleáris robbanófejeinek száma a szovjet potenciálhoz viszonyítva, ám a brezsnyevi „álmos szocializmus” idején a szovjet hadsereg a '70-es évek végére már több robbanófejjel rendelkezett, mint az USA, és ezt az előnyét a mai napig megőrizte.

Maradt a feladat, hogyan rettentsék vissza az agresszív, profitéhes amerikai hadiipart a végzetes „megelőző csapás” alkalmazásától. A '80-as évek elejére Moszkvában egy új koncepciót alakítottak ki, a NATO-klasszifikáció szerint ez a „Dead Hand”, a Halott Kéz elve. Ez a már kilőtt és pusztító hatását kifejtett első amerikai csapás eredményétől függetlenül beindít egy automatikus totális ellencsapást, amely az összes ismert és titkolt nukleáris robbanófejet az előre beprogramozott célra indítja és vezeti, bár ekkor már talán senki sincs életben a „vendetta” indítására szolgáló katonák közül.

E rakéták lehetnek akár az USA kontinentális peremén elhelyezett titkos silókban, a Föld körül keringő számtalan katonai műhold mélyében, a szibériai roppant erdőkben száguldozó, elfoghatatlan atombomba-vonatokban, vagy akár a végtelen tajga sűrű erdeiben. A „Halott Kéz” nem egyezkedik, nem tárgyal senkivel, és senki sem képes megállítani pokoli hatását.

Derek Muir

London (Forrás itt.)

Egy korábbi videó a rendszer működéséről: