Az euró a szó legszorosabb értelmében megöli az európai nemzetállamokat és a gazdaságot. Azóta, hogy a rögzített devizarendszer hatályba lépett 2002-ben, és lecserélte a nemzeti valutákat a pénzügyi folyamatokban, a rögzített árfolyamrendszer tönkretette azon nemzetek iparát, amelyek kívül esnek a 19 tagból álló Euro övezeten, és aránytalan előnyhöz juttatta Németországot

Mindennek az eredménye pedig (alig felemlített) ipari visszaesés, és a bankszektor válságának kezeléséhez szükséges lehetőségek hiánya lett. Az euró egy pénzügyi katasztrófa, amelynek mintegy előre beprogramozott (és csak az egyik) következménye az EU pusztulása.

Mindazok, akik ismerik a gazdasággal kapcsolatos gondolataimat, jól tudják, miként vélekedem arról az egész elképzelésről, amit globalizációnak nevezünk. Ezt a maghatározást Bill Clinton elnöksége alatt igyekeztek népszerűsíteni, hogy rangot adjanak annak a szabadkereskedelmi programnak *(corporativist agenda), amelynek pont az volt a célja, hogy létre hozza a Világkereskedelmi Szervezetet 1994-ben, Ez az egész csupán néhány száz gigantikus cég, “globális játékos” alapvetően romboló és manipulált játéka. A globalizáció elpusztítja a nemzeteket, hogy ez a pár száz szabályozatlan, multinacionális gigavállalat megvalósíthassa elképzeléseit.

*(corporativist agenda – egyfajta globális politikai-gazdasági ideológia, együttműködésre és nyitott határokra alapozó program, nagyvállalati-kormányzati, gazdasági-hatalmi összefonódás; TTIP, NAFTA – Ford.)

Mindezt arra a megcáfolható elméletre alapozták, amelyet a 18. századi Angliában, a szabad kereskedelem híve, David Ricardo vezetett be a köztudatba. Az úgynevezett Viszonylagos Előny Elméletét – Theory of Comparative Advantage használta fel Washington, hogy igazolja a nemzeti kereskedelmi (elsőbbség) védelem részleges, vagy teljes eltávolítását a legerősebb, és többnyire amerikai székhelyű „globális szereplők” előnyhöz juttatása érdekében.

Ez az akadozó USA program, amit úgy ismerünk, mint Transzatlanti kereskedelmi partnerség (Trans-Pacific Trade Partnership – TTP), vagy Transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (Trans-Atlantic Trade and Investment Partnership- TTIP), voltaképpen nem más, mint Mussolini (ideológiája), más (szélsőségesebb) formában – *is little more than Mussolini on steroids. A legerősebb pár száz mamutcég hivatalosan is a nemzeti jog hatálya felett fog állni, ha eléggé ostobák vagyunk ahhoz, hogy korrupt politikusokat válasszunk meg, akik jóváhagyják ezt a képtelenséget. Mégis, valójában csak kevesen szentelnek figyelmet annak a hatásnak, amit az euró rendszer uralma jelent a nemzeti valuták feladásával.

*(on steroids – angol kifejezés, erősebb, szélsőségesebb stb. formában – Ford.)

Az ipar összeomlása

A nemzetek, akiket ma tévesen úgy nevezünk, mint az Európai Unió, egy koncepciót követve iktatták törvénybe (és jóval kevesebben, 12 ország a mai 28 taggal szemben) az Európai Gazdasági Közösség – European Economic Community (EEC) létrejöttét. A gigantománia európai változata az EGK bizottság elnöke, a francia globalista politikus, Jacques Delors ideje alatt jelent meg, amikor bemutatta az úgynevezett Egyesült Európai Törvényt 1986 februárjában

Delors elvetette Charles de Gaulle azon alapelvét, amely kimondja, Európa a nemzetek Európája – “Europe of the Fatherlands.” De Gaulle elgondolása az EGK val kapcsolatban, amelyet akkoriban Franciaország, Németország, Olaszország, és három Benelux állam alkotott, az volt, hogy a hat tagország miniszterelnökei időről időre összeülnek, és majd ezen országok megválasztott vezetői hozzák meg a rendelkezéseket és a döntéseket.

Az általuk meghozott döntéseket azután a nemzeti parlamentek tagjai által megválasztott testületek vizsgálják felül. De Gaulle elképzelésében a brüsszeli bürokrácia, a nemzetek kormányainak van alárendelve és az EGK tisztán technikai közigazgatási szervként működik, és ennek az együttműködésnek az államok valódi szuverenitásán kell alapulnia.

Az EGK nemzetek feletti uralma, hatalomszerzése az egyes államok felett De Gaulle számára egy Istencsapás volt, és jogosan. Miként az egyének, úgy a nemzetek függetlensége is alapvető elv, és számítanak a határai.

Delors egység-törvénye azt javasolta, hogy az EGK radikális reformjai keretében számolják fel a nemzetek Európáját, mindezt pedig annak a pusztító ideológiának a jegyében, mely szerint a különböző nemzetek, különböző történelmi múlttal, kultúrával, különböző nyelvekkel, egybeolvaszthatók és egyfajta szintetizált Európai Egyesült Államokká válhatnak, amelyet felülről igazgatnának a meg nem választott brüsszeli bürokraták.

Ez lényegében egy Mussolini stílusú globalista vagy fasiszta vízió, melyben egy nem demokratikus, és felelősségre sem vonható európai bürokrácia ellenőrzi önkényesen a népességet és csak a nagy vállalti befolyásnak, nyomásnak és korrupciónak felel meg.

Ezt a tervezetet a legnagyobb európai multinacionális vállalatok azon csoportja fejlesztette ki, amely a Gyáriparosok Európai Kerekasztalának (ERT) lobbista szervezete volt, a legnagyobb európai nagyvállalatok, mint a svájci székhelyű Nestle, Royal Dutch Shell, BP, Vodafone, BASF, Deutsche Telekom, Thyssen Krupp, Siemens és más európai óriáscégek (csak személyes meghívással) befolyásos lobbi csoportja. Nem meglepő, hogy az ERT a legfőbb érdekcsoport Brüsszelben, amely a Washington által erőltetett TTIP* kereskedelmi egyezmény elfogadását szorgalmazza,

*(meglehet, hogy Trump győzelme miatt a TTIP már nem lesz aktuális. Ford)

Az ERT volt a fő hajtóereje Delors 1986-os egységesítési-törvényjavaslatának, amely a Frankenstein szörnyének nevezett Európai Unióhoz vezetett. Az EU eszméje hívta életre azt a központi, felülről irányító, politikai hatóságot, melyet senki nem választott meg, és amely egész Európa jövőjét meghatározza, méghozzá demokratikus fékek és ellensúlyok nélkül, és amely lényegében egy hűbéri, feudális berendezkedés.

Az egységes Európai Egyesült Államok elgondolása, amely lerombolná a több mint ezer éves múltra visszavezethető nemzetállami identitásokat, 1950-es évekig követhető vissza, amikor az 1955-ös Bilderberg találkozón (Garmisch-Partenkirchen-ben, Nyugat-Németország) először tárgyalt az Európai szén és acélközösség hat tagállama “ egy közös valuta, és egy szükségszerűen hozzátartozó központi politikai hatalom – authority. Létrehozásáról.” De Gaulle nem volt jelen.

A pénzügyi unió létrehozásának programját 1992-ben Hollandiában, a Maastricht-i konferencián hozták nyilvánosságra, a német újraegyesítés után. Franciaország és Itália erőltette keresztül a német aggodalmak ellenére is, Margaret Thatcher Angliájának támogatásával, annak érdekében, hogy “visszafogják az egységes Németország hatalmát.” A Brit konzervatív sajtó erőteljesen tiltakozott Németország ellen, mint egy új, “Negyedik Birodalom,” ellen, amely nem katonailag, hanem gazdaságilag fogja meghódítani Európát. Ironikus, hogy gyakorlatilag pont ezt segítette elő az euró napjainkban, mert az eurónak köszönhetően Németország uralja gazdaságilag az euró-övezet mind a tizenkilenc tagállamát

 A Maastricht- Szerződésben előírt Európai Pénzügyi Unió (EMU) létrehozásával az a nagy probléma, hogy az egységes valuta és a “független” Európai Központi Bank úgy kezdték meg a működésüket, hogy nem kötődtek semmilyen egységes politikai jogi intézményhez, egy valódi Európai Egyesült Államokhoz. Mind az euró, mind az Európai Központi Bank olyan nemzetek feletti intézmény, amely nem tartozik elszámolással senki felé.

Mégis létrejött, méghozzá olyan, valóban létező politikai unió hiánya ellenére is mint, amelyet például az a közös angol nyelvet beszélő 13 állam hozott létre, akik együttesen folytattak függetlenségi háborút Nagy Britannia ellen, megalkotva és elfogadva az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát. A 13 állam képviselői 1788-ban megállapodtak a köztársasági államforma létrehozásában, amelyet népképviseletre alapoztak, szétválasztva a törvénykezési, bírói és végrehajtói hatalmi ágakat. Mindezt figyelmen kívül hagyta az Európai Pénzügyi Unió (EMU).

– F. William Engdahl megállapítása szerint, ez a senki által meg nem választott ECB, központi bankár kaszt, amely 19 tagállam, 340 millió polgárának gazdasági jövőjét tartja a kezében, nem más, mint *“demokratikus deficit.” Ez a deficit pedig rettenetesen megnőtt a 2008-as világméretű pénzügyi válság és a ’nem-szuverén’ (vagyis része az EU fentebb felvázolt hűbéri jellegű, feudális hatalmi berendezkedésnek) Európai Központi Bank megjelenése óta. –

*(” demokráciadeficit, vagy demokratikus deficit” azt a sajnálatos tényt jelenti, hogy az Európai Parlament egyáltalán nem rendelkezik olyan széles körű jogosítványokkal a közös EU intézmények (a Tanács és a Bizottság) ellenőrzésére, mint amilyennel a nemzeti parlamentek rendelkeznek a saját kormányuk felett – Ford.)

A közös európai valuta, az euró, 1992-től, a bevezetése óta, egyfajta gazdasági kényszerzubbonyban tartja az övezet államait. A valuta értékét nem lehet megváltoztatni, hogy növelhessék a nemzeti exportot olyan gazdasági visszaesés idején, mint amilyen a 2008-as válság volt.

Ennek eredménye pedig az, hogy Németország lett, az övezet legnagyobb ipari hatalma. Élvezi az euró előnyeit, míg a gyengébb gazdaságok az EU perifériáján, beleértve leginkább Franciaországot, viselik a merev euró katasztrofális következményeit.

Egy új jelentésben, a holland szekértői testület, a Gefira alapítvány, megállapítja, hogy a francia ipar visszaesett, mióta bevezették az eurót, “és az eurónak köszönhetően nem volt képes talpra állni sem a 2001-es, sem 2008-as válság után, mert a közös valuta sokkal erősebb terhelést jelent, mint a frank jelentett volna a francia gazdaságnak. A lebegő árfolyam jelzőműszerként, mutatja a gazdaság erejét, és úgy működik, mint egy automatikus stabilizátor. A gyengébb valuta segít visszanyerni a versenyképességet a válság idején, míg az erősebb valuta az importáruk – goods fogyasztását segíti elő.”

A tanulmány megállapítja, hogy ez a pénzügyi-kényszerzubbony, az EU politikája által teremtett, más főbb valutákkal ellentétben túlságosan is magara értékelt euró növelte a francia importot, és mivel az árfolyama merev, a francia ipar “képtelen visszanyerni versenyképességét a világpiacon a 2001-es krízist követően, így az ipara lassú haldoklásra van ítélve azóta is.” Elvesztették a gazdaságot stabilizáló eszközt, a lebegő árfolyamot – exchange rate.

Ma, az Eurostat szerint, a francia ipar a teljes *bruttó hozzáadott értéknek mindössze 14.1%-át teszi ki. 1995-ben ez 19.2% volt. Németországban ez 25.9%. A legmegdöbbentőbb az egykor élénk francia autóipar összeomlása volt, annak ellenére, hogy a világ autógyártása megkétszereződött 1997-2015 között, 53 millióról 90 millióra évente. Németország ezalatt 20%-kal növelte gépkocsigyártását, 5-ról 6 millióra. A, euróhoz való csatlakozás óta a francia járműipar termelése közel a felére esett vissza, majd 4 milliótól kevesebb mint 2 millióra.

*(Bruttó hozzáadott érték (GVA) méri egy egyéni termelő, az ipar, egy ágazat vagy régió hozzájárulását a gazdasághoz. Ford.)

Euró *’belső feltőkésítés’ törvény – Euro Bail-in Laws

*(A belső feltőkésítés eszköz [bail-in], egy újabb pénzügyi szanálási eszköz, aminek a lényege, hogy a nehéz helyzetbe került intézmény kötvényeit és nem biztosított nagybetéteit, kötelezettségeit részvényekké konvertálják. . . bővebbet a pénzügyi szaklapokon találhat az érdeklődő – Ford.)

Ugyanez a pénzügyi-kényszerzubbony akadályozza a 2008-as válság óta a problémás bankok komoly átszervezését az euró zóna egésszében. A nemzetek feletti, nem-szuverén Európai Központi Bank létrehozása teszi lehetetlenné az övezet tagállamainak, hogy megoldják banki problémáikat, amelyek a 2008 előtti időszak mértéktelenségéből keletkeztek.

Olaszország esetében az a kérés, hogy állami segítséget nyújthassanak az ország harmadik legnagyobb bankjának, a Monte dei Paschi, banknak, jól példázza a helyzetet.

Habár a drákói elbocsájtások (2016 január) és bezárások kisebb pánikot okoztak, Brüsszel elzárkózott attól, hogy engedélyezze az olasz állam 5 milliós segélycsomagját, ehelyett követelte, hogy a bank térjen vissza az új uniós banki törvényhez, amit úgy nevez, hogy *“óvadék – Bail in.”

*(Bail-in – belső feltőkésítés, de én a bail-alapjelentését, az óvadékot használom szívesebben, mert érzékletesen mutatja a pénzügyi világ, a bankár kaszt törvényeket is felrúgó működését, hiszen, legtöbbszőr szándékosan felelőtlen, bűnöző – lásd devizahitelek, és profithajhász pénzpolitikájuk miatt kerülnek „rács mögé,” csődbe, és a betétesek pénzének elkobzásával [részvénnyé konvertálva – belső feltőkésítés], azt „óvadékként használva” kerülnek szabadlábra, másznak ki belőle. Ford)

Ekkor még ódzkodtak egyedül Olaszországban végrehajtani az óvadék- bail-in jogszabályt, de ez egy EU törvény, és a meg nem választott Euró-Csoportnak bizonyos, hogy ez lesz majd a kiválasztott eszköze a következő pénzügyi válság kirobbanásakor.

Óvadék- Bail-in, habár jobban hangzik, mint az adófizetőket terhelő állami beavatkozás- taxpayer bailout, valójában azt követeli, hogy a megrendült bankok rabolják el a betétesek megtakarításait a saját maguk “megmentésére”, amennyiben Brüsszel, vagy a meg nem választott Euró Csoport úgy határoz, hogy szükség van a betétekre, mint óvadékra – bail-in, mert a kötvényesek és a részvénytulajdonosok nem szenvedhetnek veszteséget. Ezt az intézkedést, a betétek lefoglalását hajtatta végre az EU a ciprusi bankok esetében 2013-ban. A betétesek Cipruson több mint 100 000 eurót veszítettek, a pénzük – money közel 40%-át, fejenként.

Ha betétesek vagyunk, mondjuk a Deutsche Bankban, s a bank részvényeinek értéke oly mértékben lezuhan, hogy szinten veszélyezteti a létezését, de a német kormány elzárkózik még egy mentőcsomagról való tárgyalástól is – balout, és helyette a bankra hagyja a lehetséges óvadék – bail-in alkalmazását, biztosak lehetünk benne, hogy minden 100 000 euró feletti betétes más bankba menekíti a pénzét, tovább súlyosbítva a krízist. Ezek után a többi megmaradt betétes lenne a szenvedő alanya az óvadék –bail-in jogszabálynak, mint ahogyan ezt az elején az Euro-csoport javasolta, és végre is hajtatta Ciprus esetében.

A pénzügyi függetlenség feladása

Az euró, az Euró-csoport és az ECB (Európai Központi Bank) uralma alatt a döntések többé nem függetlenek, hanem központilag hozzák meg azokat olyan arctalan, nem-demokratikusan kijelölt hivatalnokok, mint a holland pénzügyminiszter, az Euró-csoport elnöke, Jeroen Dijsselbloem.

A ciprusi bankválság idején Dijsselbloem azt javasolta, hogy a betétesek minden pénzét kobozzák el, legyen szó kicsi, vagy nagy összegről, hogy feltőkésíthessék a bankot. Az utolsó pillanatban kénytelen volt visszakozni, ám ez jól mutatja, hogy mi fog bekövetkezni egy eljövendő EU bankválság esetén, amelyet mintegy előre beprogramozott az euró és a végzetesen elhibázott Európai Központi Bank tökéletlen intézménye

A jelenleg hatályos euró övezet szabályai szerint a nemzeti kormányoknak tilos állami (adófizetői) pénzekből megmenteni a bankjaikat, hogy megelőzzék a bank likviditási problémáit, amíg nem késő. Németország elfogadta a bankmentő törvényt, ahogy más EU kormányok is. Az új mentőcsomag szabályait az EU Bizottság meg nem választott, arctalan hivatalnokainak bürokratikus direktívája, az úgynevezett EU Bank Helyreállítási és Szanálási irányelv határozza meg, (“BRRD”).

1992-ben, amikor a svéd bankok fizetésképtelenné váltak egy ingatlanpiaci összeomlás miatt, az állam lépett közbe a *Securum közreműködésével egy, rossz bank / jó bank mentőcsomaggal. A csődbement bankokat ideiglenesen államosították. A nem teljesítő ingatlanhitel milliárdok az állami vállalathoz, a Securumhoz, az úgynevezett rossz bankhoz kerültek. A felelőtlenül kockáztató bank igazgatóságát kirúgták.

*(A Securum egy svéd állami vállalat volt, 1992-ben alakult a pénzügyi válság, 1990-1994, során Svédországban azzal a céllal, hogy kezelje a rossz hiteleket. . . Ford.)

Állami irányítás alatt engedélyeztek az államosított bankoknak, hogy rossz hitelek nélkül, újra indítsák a hitelezést, hogy nyereségre tegyenek szert mielőtt újra privatizálják őket, amint a gazdaság megjavul. A nem teljesítő ingatlanok ismét nyereségesek lettek, ahogy a gazdaság az évek során helyrejött, és öt év után az állam teljes nettó nyereséggel adhatta el a tulajdonát és felszámolhatta a Securumot. Az adófizetőket ez nem terhelte meg.

az ECB akadályozza a bank célokat

Most, hogy az EU a bankok olyan új körének fizetőképességi válságával szembesül, mint a Deutsche Bank, Commerzbank, és egyéb nagy bankok, szerte az egész eurózónában, új tőkeválsággal kell számolnia, mert az EU nem rendelkezik központi adórendszerrel, nincs rugalmas adófizetés, és nem lehetséges az államosítás sem.

Az új nemzeti bank szabályok értelmében nem lehetséges az adott helyi körülményekhez igazodni. Nincs mód időben intézkedni a bajbajutott bankok támogatására olyan lehetőségekkel, mint a végrehajtások és lefoglalások ideiglenes moratóriuma, amennyiben az emberek elmaradnak a részletfizetéssel, a nemzeti elektronikus fizetési rendszer kiszervezése a kereskedelmi bankokhoz, mindez nem lehetséges.

Az eurózóna nem rendelkezik központi pénzügyi hatósággal, így az ilyen megoldásokat nem lehet végrehajtani. A bankrendszer problémái csakis a pénzügyi hatóságok szerint lettek megoldva az őrült ECB (Európai Központi Bank) negatív kamatpolitikájával, az úgynevezett Quantitative Easing – Mennyiségi Könnyítéssel, azzal, hogy az ECB végtelen euró milliókat öl agyafúrt vállalatokba, miközben az államadóság az egekbe rúg, aminek folyamán csődbe mennek, fizetésképtelenné válnak a biztosító társaságokat és a nyugdíjalapokat.

A leghatározottabb nem a válasz arra, amit a tolvajok bandája, a – *klepriocratic Soros György és mások javasoltak, nevezetesen, hogy a központi költségvetési erőforrásokat a meg nem választott brüsszeli szuperállam fordítsa Euró Kötvények kibocsátására. Az egyetlen lehetséges megoldás, hogy le kell építeni a frankesteini szörnyet, vagyis az Európai Pénzügyi Uniót az Európai Központi bankjával és a közös valutájával együtt, mert a következő pénzügyi válság rövid úton elpusztítja a teljes eurózóna gazdaságát.

*(klepriocratic a Kleptocracy -ókori görög szóból ered, klépto – thieves – tolvaj + -kratos – rule -törvény, szó szerint “rule by thieves” – tolvaj törvények.)

Egyes országok az eurózóna 19 tagállama közül nem alkalmasak arra, amit a közgazdászok úgy neveznek, hogy “optimális valutaövezet – optimum currency area,” soha nem is voltak. A görög, az olasz, vagy akár a francia gazdasági gondok mérhetetlenül különböznek a németek, portugálok, vagy a spanyolok nehézségeitől.

1997-ben, halála előtt az egyik kedvenc közgazdászom, Milton Friedman állapította meg, “Európa jól példázza, hogy milyen kedvezőtlen a közös valuta. Európát különböző nemzetek alkotják, különböző nyelvekkel, eltérő szokásokkal, és olyan állampolgárokkal, akik sokkal inkább húségesek és kötődnek saját országaikhoz, mint a közös piachoz, vagy Európa Eszményéhez.” Bizony, azt kell mondanom, igaza volt, és mindez még igazabb ma. Az Európai Központi Bank és az euró hatékonyabban gyilkolják Európát, mint a II. Világháború tette, csak most bombák és romok nélkül.

F. William Engdahl; stratégiai kockázati tanácsadó és oktató. A Princeton Egyetemen szerzett diplomát politika szakon. Első számú és kizárólagos szerzője a“New Eastern Outlook.” Internetes lapnak olaj és geopolitikai témákban.

Eredeti:

NEO – The Euro Is Murdering Europe

Fordította: Urthvas Bethad