A történeti táj fennmaradása indokolja, hogy a természeti tájban olyan elemek (növényzet és állatvilág) maradtak fenn, amelyek érdemessé tették a legmagasabb szintű természetvédelmi besorolásra (nemzeti park). Ez a védelem azt is biztosította, hogy a történeti tájértékek, a középkorig visszamenően, döntő többségében háborítatlanul megmaradtak, a hozzájuk kapcsolódó királyi műemlék-együttesek pedig reprezentálják a hazai műemlékvédelem és régészeti kutatás minden jelentős fázisát a 19. századtól kezdődően. A királyi központok és a királyi erdőterület egysége a modern örökségi védelemben is indokolt, ezért szükségesnek látszik, hogy az együttes a természeti, épített örökségi, és régészeti védelem mellett a történeti táj védelmével is rendelkezzen.

Indoklás

A középkori királyi erdőterületek a királyi birtokok egy speciális csoportját alkották, és ezek minden esetben egy erdőterület és egy királyi rezidencia, vagy rezidenciák együttesét jelentették. A királyi hatalom ezen különleges megjelenési formájának többféle regionális változata alakult ki, de általános jellegzetességeik mindenütt egyformán megtalálhatóak a kontinensen. A fent említett tényezők kombinációját a középkori Európában Királyi Erdőnek hívták. A Királyi Erdő koncepciója a kora középkorban született meroving frank területeken. A latin forestum szóval (amely a foris est, vagyis „valamin kívül” kifejezésből származik) a középkori Nyugat-Európában olyan területeket jelöltek, amelyek kívül estek a közjogon: a király számára, főleg vadászat céljára elkülönített területek voltak. Bár a királyi családok tagjai személyesen is vadásztak Erdeikben, valamint a modern korokhoz hasonlóan reprezentatív vadászatokat tartottak előkelő vendégeik számára, a Királyi Erdők elsődleges célja a királyi udvar vadhússal való ellátása volt. Mindez kihatással volt a terület településszerkezetére is. Az erdőterületen belül alig jöttek létre falusias települések, vagy azok az erdő funkcióval összefüggő speciális települések voltak. Emellett külön királyi házak, vadászházak jöttek létre az erdőterületen belül, míg más testületek, személyek birtoklását teljesen kizárták vagy korlátozták. Ez alól kivételt csak egyes egyházi intézmények jelentettek, elsősorban kolostorok.

E koncepció magyarországi középkori változata volt a kortársak által silva regalis-nak, Királyi Erdőnek mondott terület. Mivel a Királyi Erdők sok komponensből összeálló, bonyolult történeti tájak, néhány elem kiválása általában a terület teljes átalakulásához vezetett, főleg a kora újkor folyamán. Európa sok száz királyi erdejéből mára alig néhány maradt meg integráns formában.

A Pilis azért európai jelentőségű történeti táj, mert itt a középkori Királyi Erdő valamennyi eleme együtt megtalálható: a királyi központok (Visegrád és Esztergom), a vadászterület (pilisi erdők), vadállomány (a középkorban is vadászott gímszarvas, őz és vadkan) és a királyi házhoz köthető vallási létesítmények (a ciszterci és pálos kolostorok romjai). A terület középkori településszerkezetéből kikövetkeztethető a korabeli Királyi Erdő kiterjedése, amely gyakorlatilag megegyezik a mai Nemzeti Parki területtel. Mindez olyan birtokszervezeti és funkcionális kontinuitást mutat, amely legalapvetőbb ismérve a történeti tájaknak.

A Pilis történeti jelentőségét mutatja az is, hogy hasonló szervezeti formák és birtok típusok Európán kívül is megtalálhatóak, és ezek között olyanok is vannak, amelyek a kulturális örökségi helyszínek legjelentősebb csoportjába is bekerültek. A királyi hatalom, vadászat, erdő és vallás összekapcsolódása a legkülönbözőbb korokban és földrajzi pontokon bukkan fel. Például az UNESCO Világörökségi Listán szereplő Ősi Naga történeti műemlékei helyszín (amely Japán nyolcadik századi fővárosa) magába foglalja a Kasuga hegységet egy szent állatként tisztelt szarvasfajtával (Cervus nippon), valamint egy, az uralkodóházhoz köthető buddhista kolostort.

A korábbi kutatások, vizsgálatok, régészeti feltárások eredményei
A történészek és régészek régóta foglalkoznak a védelemre javasolt területtel, legtöbbször a Pilis melletti középkori királyi központokra koncentrálva. A Pilist ugyanis a középkori Magyarország négy legfontosabb városa veszi körül. Esztergom, a korai királyi székhely és az érsek városa; Visegrád, amely a 14. században királyi székhely, majd Mátyás híres városa; Buda, a 15. századtól az ország fővárosa; és kicsit távolabb Fehérvár, Szent István városa, a királyok koronázó és temetkezőhelye. Mindezt már a középkorban is az ‘ország közepének’ (medium regni) mondták. A pilisi történeti tájhoz szorosan kapcsolódó Visegrád és Esztergom területén másfél évszázada folyik régészeti kutatómunka és műemlékvédelmi helyreállítás. A Pilisen belül régészeti feltárások folytak a ciszterci monostor és a pálos monostorok területén. Igen fontos ezen kívül megemlíteni, hogy a teljes védelemre javasolt terület feldolgozásra került a Magyarország Régészeti Topográfiája ötödik és hetedik köteteiben, vagyis a terület különböző történeti korokban fennálló közel teljes településszerkezete ismert.

A pilisi táj adminisztratív történetének leírását a középkori ‘erdőispánság’ koncepciója határozta meg. Az ‘erdőispánság’ modern történészek által alkotott fogalom. Már a 19. században felfigyeltek arra, hogy Magyarország bizonyos vidékein olyan területi egységek jöttek létre a 12–13. században (ilyen volt a Pilis is), amelyeket a korban ugyanúgy hívtak mind a vármegyéket (comitatus), de számos tulajdonságukban mégis eltértek azoktól. Mivel ezen területek közös jellemzőjének az tűnt, hogy korábbi királyi (feltehetőleg főleg erdővel borított) uradalmak helyén létesültek, elnevezték őket ‘erdőispánságoknak.’

Az elmúlt évtizedben különösen nagy hangsúlyt kapott a középkorig visszavezethető történeti tájak vonatkozásában a kolostortájak koncepciója. A szerzetesrendeknél megfigyelhető tudatos helykiválasztási tendenciák, illetve bizonyos szerzetesrendek szervezett tájátalakító tevékenységének nyomai nyilvánvalóvá tették, hogy a történetileg egy különösen értékes, integritásában és kontinuitásában kiemelkedő fontosságú, régészeti, építészettörténeti emlékei miatt pedig összetett örökségi értékkel bíró emlékcsoporttal állunk szemben.

A hazai kutatás rávilágított arra, hogy Magyarországon két szerzetesrend kapcsán, a ciszterci és a pálos rend esetében számolhatunk főként ilyen történeti tájak kialakulásával, és ezen rendek esetében a legnagyobb fennmaradási esélye a kolostortájnak azokon a részeken, ahol királyi birtokokon jöttek létre, amelyek főként erdőterületekhez kapcsolódtak, és ahol a hegyvidéki-erdős környezet miatt a modern kori átalakulások sem pusztították el a legfontosabb tájelemeket, még abban az esetben sem, ha maguk az épületek jelentős pusztuláson mentek keresztül. A Pilis területe mindezen kritériumoknak megfelel, és az egyik legjobban azonosítható középkori kolostortáj.

A javaslat a Duna-Ipoly Nemzeti Park Komárom-Esztergom és Pest megyei, a Duna jobb partján lévő területére vonatkozik.

Összeállította: Dr. Laszlovszky József, Dr. Balogh Ákos, Dr. Szabó Péter és Tétényi Éva