Jogtudós államfőnk szerint mindenképpen és megkérdőjelezhetetlenül, legalábbis jogilag. Sokak szerint Sólyom Lászlóé az egyedül elfogadható álláspont, bár a jogi vonatkozások nem szokták viták tárgyát képezni, noha alaposan darabokra szedhető az átkozmetikázott sztálini oktrojált (rákényszerített) alkotmány, amelynek "reformjában" maga Sólyom is szerepet vállalt az ellenzéki-, majd a nemzeti kerekasztal tagjaként. A "reform" sikeressége maga Gyurcsány Ferenc, az újkori "reformer" lett, aki egyszemélyben testesíti meg a jogilag nem, a gyakorlatban nagyon is folytonos rendszert.

A nem jogtudós, nem amnéziás, a bevezetőben említett egyszeri polgár viszont jogosan érzi úgy magát, mint Christiane Kerner a "Good bye, Lenin ! " című tragikomikus filmben. Az asszony meggyőződéses kelet-berlini kommunista, akit súlyos sokk ér még a berlini fal leomlása előtt, kómába esik, majd mire magához tér, a fal leomlott, a "váltás" megtörtént. Ám ő ebből semmit nem vesz, nem vehet észre, mert gyermekei -az orvosok figyelmeztették őket: ha a nőt még egy súlyos sokk éri, belehalhat- szinte elzárják a külvilágtól, utcára néző kilátása elől eltakarják a Coca Cola-reklámot, saját tévéprogramot szerkesztenek édesanyjuknak, még a fergeteges hangulatú örömünnepet és tüzijátékot is kimagyarázzák, ami szinte megrázta Berlint, amikor a német futballválogatott Andy Brehme góljával 1990. július 8.-án a világbajnokság döntőjében legyőzte Argentínát, ezzel is szimbolizálván az új, egységes Németországot.

Mereng az egyszeri magyar polgár és bámulattal figyelheti a nemzeti média híreit Lengyelországról, de még inkább Litvániáról, ahol az egykori kommunisták, az "átkosban" a hatalmat kiszolgálók, a csinovnyikok győzelmi zászló módjára lőttek a képzeletbeli politikai űrbe röptetve. Nem a legnagyobb ellenzéki tévébe és nem a kormánypárt elnöki székébe, tisztelettel megköszönve ezzel a korábbi hatékony cenzori tevékenységet.

A "rendszer nem-váltás" szimbóluma lehetne akár a már csak szerbül motyogni képes Horn Gyula, az állandóan energiával telített Lendvai Ildikó, de -engedtessék meg ez a szubjektivitás- számomra az örökös bajnoknak járó serleget mégis minden Fidesz-nyugdíjas kedvenc Sándora, Csintalan elvtárs kapná. A vargabetűs élet a legfinomabb jelző az életrajzát ismerve, olyan téren következetesen politizált, hogy mindig a legjobbkor volt a legjobb helyen.

A hozzá hasonló fizimiskájú és erkölcsű egykori elvtársak (akiket az ő fajtája hagyott szép lassan a süllyesztőben, ahova egyébként valók is) ma Kőbányait szopogatva, pörköltszaftos atlétatrikóban méláznak a panel erkélyén a szociális háló nélküli kapitalizmusról, miközben az egykori MSZMP-s, SZOT-os, KISZ-es, MSZOSZ-es, majd MSZP-s Csintalan most fegyelmezett katona módjára kontinensünk egyik legszervilisebb atlantista politikáját folytató pártjának a legfontosabb médiumában tejhatalmú úr. És minden este az érzékszervek elleni legaljasabb vizuális támadással egybekötve nácizza azokat, akik számon merik rajta kérni az önként felajánlott öncsonkítást és cipőevést.

Méltatlan szimbólumává lett a kétezres éveknek (Ahogy Horn Gyula vagy Pető Iván vált azzá a kilencvenes években a kétharmadon felüli, több százezer antikommunista SZDSZ-szavazót és szimpatizánst erkölcsösen átejtő összeállással) és méltán készteti röhögőgörcsre azokat, akiknek még mindig megkísérli beadagolni a szemellenzősen összekacsintó "értelmiségi elit" két Beszélő-kolumnán, hogy megtörtént az, ami már az első pillanatban megfeneklett, mert tudatosan, -csakis a nemsokára off-shore számlákon pihenő zsákmányt nézve- megtorpedózták.

Az Antall-kormány privatizációs miniszterére, Szabó Tamásra, -aki a kötelességét megtevő mór alanyi jogán nyugatabbra állt-, és hatékony munkáságára nem csak a fiatalabbak, az idősebbek sem igen emlékeznek. A rablóprivatizációt felügyelte, az ügyletek dokumentumait lenyűgöző lezserséggel szignálta. Érdemei rövid számlájára írandó: ő legalább nem mérgezi napjainkban is a közéletet.

Talán Bokros Lajos neve sem jelentene szükségszerű egyenlőségjelet a tehetetlen dühvel, egyszersmind borzongással, ha az átkosbéli Délpesti Vendéglátóipari Vállalat áruforgalmi igazgató-helyettesének, majd igazgatójának, Boross Péternek a kegyeltje, a rendszerváltás előtt ügyvédkedő Dávid Ibolya nem küldi ki Brüsszelbe a flamand gyermekek egészséges mentális fejlődését megakadályozandó. Bokrost, a Kádár-korszakban a Pénzügyminisztériumnak kutatóként bedolgozó ifjú közgázos titánt, a Magyar Nemzeti Bank későbbi főosztályvezető-helyettesét, majd a "váltás" után öt esztendeig a Budapesti Értéktőzsde elnökét. Márpedig Dávid Ibolya a normálisan konzervatív politizálás jegyében kiküldte a neoliberális politika itteni helytartóját Brüsszelbe.

Oda, ahol a lehető legnagyobb csendben "dolgozgat" évek óta a politikai rendszerek lineáris meghosszabbításának ikonja, a Lázár-, a Grósz- és a Németh-kormány meghatározó külügyese, a Varsói Szerződést NATO-ra, a Szovjetuniót lezseren Európai Unióra cserélő Kovács László, akit a harmincasoktól felfelé aligha kell bárkinek bemutatni, a fiatalok pedig kapják meg a megnyerő modorú férfiú életrajzának való utánanézést életül legméltatlanabb házi feladataként. E sorok írója szerint a kikupálódott (?) csinovnyik elévülhetetlen érdeme ama 2002 őszi rákvörös Magyarország- és Budapest-térkép (Az MSZP elsöprő önkormányzati győzelme történt ekkor...), amit látva (persze a kezdeti sokkhatás konzekvenciáit levonva) bátran ki mertem jelenteni: az önkormányzati választás nem az önkormányzatokról, nem a helyi érdekekről szól. Ha Budapest egyes kerületeiben (kis túlzással az egész fővárosban) a szekfűs szocialista szimbólum alatt teszem azt nem Andó Sándort, vagy Horváth Csabát indítja a párt, hanem egy kiló kenyeret, egy drótszőrű vizslát, vagy Adolf Hitler reinkarnációját személyesen, akkor sem kérdéses egy századmásodpercig sem a győztes kiléte. E reálisan szomorú tanulság is egyike összekacsintós "értelmiségi elitünk" saját pályán és térfélen lefutballozott "rendszerváltásának". Nem bánom ha megtörténtét megmagyarázzák, szájbarágják és kisajátítják, legyen az övék, hadd vigyék.

Mi végre szeretnénk a valódit véghezvinni.

Horváth Ádám

(Az írás megjelent a Barikád magazin novemberi számában. A hetilappá alakuló Barikádot keresse január 16.-tól az újságárusoknál.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés