A hegy tetején lévő, kőfallal körülvett területen elég nagy terjedelmű, téglalap alakzatú üregek látszanak, minden bizonnyal régebbi, emberkéz által emelt vagy vájt építmények nyomai. A szakemberek a gyors szemlén a komplexumot egy ókori vagy őskori vár maradványának minősítették, melynek létezéséről előzőleg nem volt tudomásuk. A kormeghatározás a külső kép alapján történt, az épületmaradványok és a faragott kőfal ennél a kormeghatározásnál nem szerepelt, mint ahogy nem volt ismeretes a kort meghatározó szakemberek előtt az sem, hogy a várral összeépülve régi falu vagy más, tipikusan középkori település nyomai találhatók, és ennek a telepnek nyomait a régi térképek is jelzik. Ezek erősen cáfolják az őskori vagy ókori jelleget, és a vár későbbi létezésére utalnak. Ez a hegyi vár közvetlen szomszédságban van azzal a kisebb heggyel, amelynek tetején az ún. Hideglelős-kereszt van. Itt egy régi, római korinak tartott temetőt találtak az 1958 és 1960 között folytatott általános régészeti bejáráskor. A Hideglelős-kereszt egy kőbányászás miatt erősen lecsonkult hegyen áll, melynek széle valamikor mélyen a Dunába nyúlhatott. A Dunapartnak ezt a szakaszát a már említett régi, 200 éves térképen "Kövek aljának", "Kőoldalának" nevezték. Itt van a régi, római kori országút, mely Salva Mansio és Herculia érintésével vonult le Aquincum felé.

A Basaharc nevű helyen találták meg a múlt században a római korból maradt feliratos követ, "Ad Herculiam" szöveggel. A hosszúhegyen lévő régi vártól kissé beljebb, a hegyek felé egy hegyrészletet, magaslati pontot még a mai térképek is Vasarcnak jelölnek.

Miután tudjuk, hogy a Basaharc név a Basartz névből ered, logikusnak látszik az a feltevés, hogy a Basarc-név viszont a még most is itt található Vasarc név elírásából származik. A Vasarc név értelmét keresve viszont feltehető, hogy ez a Vasarc - Vasvár szóból ered. Ebben az esetben már ismerjük a hegyi vár régebben használatos elnevezését. Ezek szerint itt a környéken valamikor egy Vasvár nevű hely létezett. Ennek a feltevésnek igazolására szolgálhat, hogy a hegyek Dunapart felőli részén, nem messze ettől a helytől, egy forrás régi neve Vasvári-forrásként ismeretes.

A régebbi vár alatti völgyet ma Búbánat-völgyének nevezik. Itt, a völgyben épített magának szép nyaralót Knauz Nándor esztergomi c. püspök, a régi oklevelek tudósa, a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis szerzője. Az ő gyűjteményében található egy különös oklevél (Mon. Strig. II. 325) arról, hogy itt, a Szamárhegynek nevezett hegyen az oklevél keltének idejében ismert volt egy régi vár maradványa.

1292-ben - amikorról az oklevél keltezése szól -, Zamárdi Déda comes unokája eladta ősei földjének felét Lodomér esztergomi érsek egy emberének, várjobbágyának. Az adás-vétel alkalmával az oklevél részletesen leírja a földterület határait. Ebből tudhatjuk meg, hogy azon a tájon - ahol később Knauz püspök a maga nyaralóját építtette - volt valahol Ákos palotája is. Itt volt a Csókáskő, mely kiemelkedő része a Szamárkő néven ismert hegynek. A Szamárhegyen akkor ismert volt még Zamárvár romja, a Zamárhegyi vár, melynek romjairól is említést tesz az oklevél.

Knauz püspök tehát, amikor itt, a Szamárhegy tövében a nyaralóját felépíttette, tudta, hogy itt egy régi várrom, egy régi vár volt valamikor. Talán pontosabban is- merte a helyét is. Tudnia kellett, hogy a Szamárhegy elnevezés a Szamárkő névből ered, hiszen ő is bizonyosan látta Marót XVIII. századbeli térképén, hogy itt van a Szamárkő jelezve. Bizonyára tudta azt is, hogy a Szamárkő helyén a pogányság idejében egy híres bálványkő állhatott.

Knauz Nándor művének I. kötetében (Mon- Strig. I. 3. szám) megírta, hogy Szent Adalbert - a híres lengyel származású térítő püspök -, Géza fejedelem udvarában hogyan égette fel a pogány magyarok híres és csodálatos beszélő bálványát, s valószínűleg pontosan tudta, hogy ez a bálvány - és így a fejedelmi udvar is, - ott állhatott, azon a hegyen, amelyet később Szamárhegynek, Szamárvárnak, Szamárkőnek neveztek, és ahol később ő maga egyedülálló kastélyát felépítette.

Ezért írhatta művében a Szent Adalbert legenda szövegének idézése után: "Azonban ahonnan azelőtt a sötétség szelleme kerítette hatalmába a lelkeket, onnan most az igaz hit világossága árasztja szép fényét az országra."

Arra lehet gondolni, hogy Knauz a gyűjtése alkalmával - értelmetlennek minősítve -, elmellőzte azoknak az okleveleknek a közlését, amelyek Buda és Esztergom szoros összefüggését már régebben igazolhatták volna.

Az I. Lajos király és Erzsébet királyné által 1355. aug. 26-án kiadott oklevél mellyel a Vetus- budai káptalan, illetve a Vetus- budai várnagy és lakosság közötti vita határkérdését rendezték -, felemlíti, hogy a királyt és királynét a határok kijelölése után Tamás királyi főajtónálló, csókakői és budai várnagy, valamint az esztergomi káptalan "vezette be", a budavári plébános felett pedig az esztergomi érsek gyakorolta az egyházi jogokat (.29) Tamás főajtónálló - az eddigi kutatási eredmények szerint a ma ismert fejérmegyei Csókakő várnagya lett volna, inkább hihető azonban, hogy a valóságban az Esztergom melletti Csókakő és Budavár együttes várnagya volt.

Rupp Jakab gyűjtéséből tudjuk, hogy Budáról kiindulva az országúton haladva jobboldalt szőlősdombok emelkedtek, majd az országúttól balra egy dombon akasztófa állt, és hogy ezt a dombot Akasztóhegynek, Akasztódombnak nevezték. A terület az esztergomi káptalan tulajdona volt, és ott 1698. nov. 11-én Pilis megye törvényes bizottsága tartott hivatalos határjárást.

Rupp adata szerint a határjárásról felvett jegyzőkönyv olyan terület-elnevezéseket sorol fel, amelyek a mai Buda környékén sohasem fordultak elő.

Figyelemre méltó ezzel szemben, hogy Marót 1789-es térképén az Esztergomtól - a Szamárhegy és Déda felől - Marót felé vezető régi országút mellett balra van feltüntetve az Akasztódomb, míg jobbra szőlődombok fekszenek. Az Akasztódomb környékén és a dombon is az Árpád-kori lakottságot igazoló egykorú cserépmaradványok ma is bőségesen találhatók. Ugyancsak bőséges Árpád-kori cserépleletek ismeretesek Marót falu határából, ahol a szántóföldek mindenütt tele vannak Árpád kori cserepekkel. Dömös Árpád-kori lakottsága más forrásokból ismeretes. A Szamárhegy környéke - különösen azon a területen, amely Esztergom felé esik - szinté tele van Árpád-kori cserépleletekkel, de a környéken mindenütt olyan bőségben találhatók az Árpád-kori cserépmaradványok, hogy ez önmagában is igazolhatja: itt az Árpád-korban Magyarország legsűrűbben lakott környéke, legfontosabb központja volt.

Ezen a környéken - pontosan a basaharci dombok tövében - néhány évvel ezelőtt régi sírokat találtak, s az ásatások egy régi temetkezési helyet tártak fel, sok kelta- és avarkori sírral.

A Duna túlsó oldalán Szob, Párkány, Zebegény területén már régebben is sok kelta sírt ástak ki. Legutóbb az MTA régészei Szobon nagy honfoglaláskori temetőt tártak fel, ezzel igazolva az Ipolyi rév akkori jelentőségét.

Ismert az is, hogy Esztergom környékén a rómaiak uralma előtt központi telepe volt a kelta azal törzsnek. Vezérük (princeps) Salva nevű leányának síremlékét éppen Knauz Nándor ajándékozta az esztergomi múzeumnak.

A Salva név volt a rómaiak itteni telepének névadója is, mert a római korban az esztergomi telepet Salva Mansionak nevezték.