(A brit Sky News televíziós állomás idézte Arijeh Eldad országgyűlési képviselőt március 23-án azt követően, hogy a brit kormány egy izraeli diplomatát utasított ki az izraeli útlevél hamisítás miatt.)

 A nyugati demokratikus országok kormányainak nincs könnyű dolguk az Izraellel fenntartott kapcsolatokban, hiszen több irányból állnak nyomás alatt.

Egyrészt a nyilvánosság felől, amelynek nagyobb része – a nemzetközi szervezetekkel együtt - mélyen elítéli Izrael évtizedek óta tartó kegyetlen megszálló politikáját, szomszédjai időnkénti lerohanását vagy bombázását, valamint azt a tényt, hogy a zsidó államnak több száz atomtöltete van, amelyek nem állnak nemzetközi ellenőrzés alatt.

Az európai közvéleményt ezügyben egyszer hőmérőzték meg: 2003-ban, amikor kiderült, a megkérdezettek többsége Izraelt tartja a világon a békére leginkább veszélyes országnak. Az Eurobarometer, az Európai Bizottság irányítása alatt álló közvéleménykutató adatai szerint e közel-keleti államot az Egyesült Államok követte, mint a világbékét másodikként leginkább fenyegető hatalom.

Zsidó szervezetek tiltakozása nyomán az Európai Bizottság e felmérést azóta nem ismételte meg. Feltételezhető azonban, hogy ez az értékelés nem változott különösen Izraelnek 2008 karácsonyán a Gázai övezetben indított Öntött ólom hadjárata után, amikor az izraeli hadsereg mintegy 1400 palesztint ölt meg, közülük több száz gyermeket és nőt, valamint az övezet jórészét a földdel tette egyenlővé.

Nyomás nehezedik a nyugati kormányokra azért is, mert korunk legfontosabb civilizációs konfrontációja éppen az izraeli megszállás és a palesztinok szenvedése miatt („nyugatiul”: az izraeli-palesztin „konfliktus”) alakult ki és fenyegeti a világot akár egy újabb, nem is olyan távoli világháborúval.

De nyomást, mégpedig igen kínos nyomást jelent a hajthatatlan és kérlelhetetlen izraeli kormánynak, valamint szélsőjobboldali, rasszista külügyminiszterének magatartása is, amelyet a nyugati kormányoknak nehéz „hazai fogyasztásra” megmagyarázni és azt elfogadtatni. Az izraeli kormány sorozatban ad – a kívülállók szemében olykor a zsidó államot védő teflonbevonat kihívó fitogtatásának tűnő időzítéssel – olyan pofonokat, amelyek nem csak ellentétes az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozataival, a nyugati kormányok béketeremtő szándékaival, de a józan ésszel is. Mint nemrégiben az Izrael nagy barátjának tekintett Joe Biden amerikai alelnök ottani látogatására időzített kelet-jeruzsálemi építkezés világszerte arcátlannak tekintett bejelentése, vagy március 23-án Netanjahu izraeli miniszterelnök és Obama amerikai elnök titokzatoskodó, washingtoni találkozóján elhangzott azon jeruzsálemi, provokatív döntés, mely szerint Kelet-Jeruzsálemben egy palesztin szállodát rombolnak le. Miközben az Egyesült Államok Izrael létének szavatolója és annak évi 3 milliárd dolláros segélyt juttat, holott amerikaiak százezrei élnek fedél nélkül.

Nehéz pontosan meghatározni azt az időpontot, amikor megkezdődött az Európai Unió és Izrael közötti viszony romlása. Tény, hogy tavaly december 8-án az Európai Unió tanácsa nem csak a korábbiaknál keményebb hangú nyilatkozatban szögezte le, hogy a megszállt területeken emelt elválasztó fal, a házrombolások és telepépítések illegálisak, de a Brüsszelben összegyűlt külügyminiszterek nyilatkozatai is éreztették: a türelem fogyóban van. E türelmet erőteljesen fogyasztja az európai adófizetők frusztráltsága, hiszen az uniós pénzeken a megszállt palesztin területeken felépített infrastruktúrát az izraeli hadsereg előszeretettel rombolja le újra és újra.

Ami ugyancsak figyelmet érdemel, az az amerikai sajtó hangjának feltűnő változása a Biden-látogatást követően. Ekkor fedezte fel „hirtelen”, hogy David Petraeus tábornok, a katonai központi parancsnokság feje kongresszusi meghallgatásán az izraeli-palesztin „konfliktus” rendezését amerikai nemzetbiztonsági alapértéknek nevezte, revelációként kimondva a földkerekség milliárdjai számára jó ideje kézenfekvő igazságot: „A konfliktus - az Egyesült Államok Izraelt pártfogó magatartásának látszata miatt - Amerika-ellenes érzést kelt”.

Az, hogy az International Herald Tribune (továbbiakban IHT) című világlap március 16-i számában Roger Cohen azt írta, a „konfliktus” dzsihadista toborzó eszköz, mely olyan háborúkat táplál, amelyben „fiatal amerikaiak halnak meg”, míg a kifejezetten Izrael-barát Thomas Friedman ugyanott egy nappal korábban Netanjahuékat „részeg sofőrökhöz” hasonlította, akik politikája „aláássa az Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban harcoló csapataink biztonságát”, jelzi, földcsuszamlás szerű fordulatról van szó. És azt, hogy – mint egy izraeli egyetemi tanár fejezte ki magát ugyanezen lap hasábjain március 18-án - „az igazság olyan pillanatához érkeztünk, amely már régóta esedékes”.

De mindez nem korlátozódik e napilapra. A Newsweek amerikai hírmagazin március 15-i keltezéssel Rothadt üzlet főcímmel, és Izrael az elmúlt héten nem csak Joe Biden arcába köpött, de veszélyeztette Amerika készségét arra, hogy megvédje Irán ellen” alcímmel írt cikk mutatja, itt olyan hangok megjelenéséről van már szó, amelyek ez idáig jószerivel csak radikális kiadványokban és blogokban voltak olvashatók. Ugyanennek a hetilapnak az online kiadása három nappal később már arról beszélt, hogy kitörhet a „muzulmán világháború” az izraeli magatartás miatt.

Az európai sajtó fordulata azonban még ennél is markánsabb. Míg a Financial Times február 24-i számában Izraelnek a szembeszállás a legitimitásába kerül címmel megjelent írás még unikumnak számított, addig a lap március 17-i szerkesztőségi cikke már az új „vonal” kifejeződésének lecsapódása volt és olyanokat tartalmazott, mint Izrael szövetségesi értéke megkérdőjelezését, Izrael visszavonhatatlanul „apartheid állammá” alakulását, sőt – és ehhez a hanghoz a lap olvasói tőle igazán nem szoktak hozzá – az Izraelt „mérgező szövetségesnek” bélyegezte.

Nagynevű laptársai pedig olykor még ennél is messzebb mentek el. Az Independent című napilap sürgette, a palesztinok egyoldalúan kiáltsák ki a független palesztin államot, amit a francia külügyminiszter is hangoztatott, noha Sarkozy elnök néhány nappal később ezzel ellentétesen nyilatkozott.

A lisszaboni szerződés után az Európai Unió külpolitikáját irányító brit Catherine Ashtonról annyit lehet tudni, „zsigerileg” nem Izrael-barát, noha a diplomáciai frázisokat szükség esetén kötelességtudóan felmondja. Hogy nem a megszálló hatalom pártján áll, az meglehetősen egyértelműen kiderül az IHT március 22-én írt véleménycikkéből, amely gázai látogatásáról szól és arról a borzalomról, amit ott átélt.

Amihez hozzátehetjük: a nyugati közvélemény szemében elfogadhatatlan, hogy Izrael még most sem oldja fel a világ legnagyobb szabadtéri börtönének nevezett övezet blokádját, holott onnan már nem lövik ki azokat a rakétákat, amelyeket az ENSZ által súlyosan elítélt gázai hadjárata előtt a blokád okának nevezett.

Ashton cikkének hangja ég és föld távolságban van például attól, ami az EU egy évtizeden át külpolitikai irányítója, Javier Solanától volt hallható, amikor tavaly szeptemberben Jeruzsálemben azt mondta, hogy „Izrael (...) az EU tagja anélkül, hogy intézményeinek tagja lenne” és hozzátette, „Izraelnek erősebb a kapcsolata az unióval, mint Horvátországnak”.

Izraelnek nem csak az Egyesült Államokkal, de az Európai Unióval szemben is nagyon sok vesztenivalója van, ha továbbra is – mint állítja egyre több véleményformáló – „lator államként” viselkedik. 1995-től tartó társulási megállapodása, részvétele az Európai Szomszédsági Politikában, a számára Brüsszelből kifizetett összegek és az a tény, hogy az EU Izrael legnagyobb kereskedelmi partnere, nagyon sokat jelentenek e közel-keleti országnak, amely rendre sérti meg a nemzetközi szerződéseket, határozatokat és követ el háborús bűnöket, valamint sérti meg az emberiességi és emberi normákat.

Az, hogy bírálóit antiszemitának nevezi – mint tette ezt Netanjahu rokona még Obamával is -, már csak csömört és visszatetszést kelt. Nem is szólva arról, amikor az olyan embereket, mint a feddhetetlen nemzetközi tekintélynek örvendő, saját lánya által „cionista érzelműnek” nevezett Richard Goldstone ENSZ emberjogi jelentéstevőt „öngyűlölő zsidónak” nevezi, az maga a „náci alapvetés”,  hiszen faji alapon vár el emberektől gondolkodást és magatartást. Azok után, hogy az izraeli kormány Goldstone-t éppen úgy nem engedte Gázába utazni, mint a hadjárat idején  újságírókat.

Ha Izrael nem hajlandó megérteni, hogy úgy kell viselkednie, mint amit másoktól elvár, konfliktusai az egész világgal mind élesebbek lesznek. És ebben nem a világ lesz a vesztes.

Lovas István - Magyar Élet