A farsangi összejövetelekre a szülőkkel együtt készítettük a szendvicseket, ötleteket adtunk a jelmezekhez. Anyák napján együtt hatódott meg az óvónéni az anyukákkal. Nem volt fogadóóra, mert a gondot azon melegében megbeszéltük a szülővel, és természetesen a gyereknek is elmondhattam, ha nem tartottam jónak, amit tett. Partnerek voltunk. Együtt neveltük a gyereket, éreztem, számit a véleményem, adnak a szavamra. Előírás nélkül is tudtuk, hogy mi az én illetékességem, és mi a szülőé. Volt tekintélyünk, és ez nem alá-, illetve fölé rendeletségi viszony volt, hanem partnerség, hiszen közös volt a célunk: egy emberpalántából - játékosan, jó hangulatban, de következetesen, és éreztetve, hogy a felnőtt tudja, mi a helyes, és mi helytelen. Mostanra oda jutottunk, hogy a szülőnek és a gyereknek csak jogai vannak, kötelességük alig, az óvónőnek pedig csak kötelességei. Most köteles vagyok akkor is beengedni a csoportba a nyilvánvalóan beteg gyereket, még ha például sárgás-zöld lé csorog az orrából, egyfolytában köhög, vagy éppen lázcsillapítóval van teletömve. Ha szóvá teszem, rám rivallnak: „mit akar, maga orvos”? Nem, valóban nem vagyok orvos, de a hosszú évek tapasztalata alapján tudom, hogy egy beteg gyerek nem érzi jól magát a közösségben, és meg is fertőzi a társait.

Kötelességem, hogy úgynevezett foglalkozást tartsak, verset tanítsak, megismerjük a környezetünket, tornázzunk, de hogyan, ha a gyereket késve hozzák be az óvodába, vagy rendszeresen hiányzik. Hogy lehet az, hogy a gyerek diktál otthon? Csak akkor hajlandó óvodába jönni, ha azt a ruhát veheti fel, amelyiket akarja, vagy éppen, ha megkapja azt az ajándékot, amit követel. Hogyan fogja így megtanulni, hogy lesz majd olyan is az életében, amit akkor is meg kell tennie, ha nem szeretné, akárhogy ellenkezik is, elérik a kötelességek. Megdöbbentő, hogy a szülő számára természetes a gyerek erőszakossága. Némelyikük még örül is ennek, mert azt képzeli, hogy így biztosan érvényesülni fog az életben. Utána majd értetlenül figyelik, hogy a gyerek idegrendszeri zavarokkal küzd.

Természetesen nem gondolom, hogy a pedagógus mindent tud, de tény, hogy a szülők általában nem tudnak a nevelésről és a fejlődéslélektanról semmit sem, pedig erről akár egy könyvtárnyi anyagot olvashat, ha már őt sem jól, vagy éppen félrenevelték a szülei. Ezt a gyerek rögtön megérzi, és ki is használja!

Egy példa: a kiscsoportos korosztály végén már mindegyik gyerekünk fel tudta venni a cipőjét, amikor sétálni mentünk, sőt már versenyeztek is egymással, melyikük veszi fel a gyorsabban. Sokan már csak a cipőfűző megkötéséhez kértek segítséget. Amikor anyuka délután megérkezett gyermekéért a kislány szinte elfeküdt az öltözőben, míg anyukája erőlködve tuszkolta lábára a cipőt. Megszólítottam: „anya, ha látnád, milyen ügyesen tudja már felvenni a kislányod a cipőjét, csodálkoznál”. Anyuka ezt válaszolta: „nem hiszem, mert én is alig bírom rágyömöszölni”. Másnaptól a gyerek nem volt hajlandó egyedül cipőt húzni.

Akkor jogom volt kedvesen mosolyogni. Most pedig, köteles vagyok az új ONOAP-ot (Óvodai Nevelés Országos Alap Program) tanulmányozni, és a legújabb változtatásokat nevelési programunkba átemelni. Ez a legújabb kormányzati anyag szintén nem arról szól, hogy pedagógus és szülő partner. Arról tájékoztat, mit tehet meg a szülő, és mit nem a pedagógiát, pszichológiát, módszertant, tanult, gyakorló szakember.

Éva Júlia
a Jobbik Oktatási és Kulturális Kabinetének tagja

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés