A mai politikai korrektség (értsd: a nyilvánvaló igazságok, tények letagadása, jobbik esetben elhallgatása) dogmájának köszönhetően fölállított szellemi kordonok rácsozata által határolt területről ezen interjúval kilépve, Stone azonnal a cionista világmédia átkozódásainak kereszttüzébe került. S a folytatás előre borítékolhatóan, a már jól megszokott koreográfia szerint zajlott. Emlékezzünk vissza a számos hasonló eset közül egyetlen egyre: néhány évvel ezelőtt Stone ausztrál kollégája, a kiváló filmes, Mel Gibson a következő – eléggé el nem ítélhető – kijelentést tette Hollywood tulajdonosi körére és az általuk képviselt szellemiségre célozva:„Fucking Jews”. Gibson a trágár kijelentést követően több ízben is bocsánatot kért az érintettektől, pontosabban választottaktól. Ugyanez történt, illetve történik most is. Oliver Stone „első meakulpázásában” azt írta, hogy sajnálja és szégyelli, amiért a holokauszttal kapcsolatban tett egy szörnyű kijelentést, miközben távolabbról próbálta azt vizsgálni, amikor a németek sok emberrel szemben borzasztó dolgokat cselekedtek. (Itt a rendező arra céloz, miszerint a Sunday Times-interjúban elmondta, hogy a németek a második világháborúban 25-30 millió oroszt öltek meg.) A holoeretnek filmes szakember „második meakulpázásában” azt a „tévtanát” is visszavonja, mely szerint az izraeli lobbi okozza a torz amerikai külpolitikát, ami természetesen – mai hite szerint már – nem igaz. S hogy dramaturgiailag teljes legyen az összkép, a történethez tartozik még, hogy a „Rágalmazásellenes Liga” (ADL) elnevezésű sóhivatal a bocsánatkérést kegyeskedett elfogadni.

Az euroatlanti civilizáció végnapjai világának abszurditásáról tanúskodik ez a kis epizód is. Hiszen Stone nyilvánvaló tényeket, evidenciákat mondott ki. Nürnberg óta tudjuk, hogy ezeket még a bíróság előtt, egy büntetőeljárás során sem kell bizonyítani. Ezen alapszanak az ún. holokauszt tagadását kriminalizáló törvények is. ( Ausztriában a büntetési tétel felső határa a húsz év szabadságvesztést is elérheti a notórius visszaesők esetében, hiszen nyilvánvaló, hogy egy „holokauszt-tagadó” társadalmi veszélyessége sokszorosan fölötte áll például egy rablógyilkosénak.) Kérdésünk ezek után – azon okból is, hogy ne mérjünk kétféle rőffel – mindössze a következő: nem kellene-e esetleg azokat is börtönbe vetni, akik azt hirdetik, hogy az Egyesült Államok közel- és közép- keleti politikája és katonai jelenléte a világbéke legfőbb záloga, a holokauszt pedig az egyetlen történelmi esemény, amely tudományos értelemben véve kutathatatlan. A nyilvánvaló és további bizonyítást nem igénylő történelmi-politikai és tudományos tények tagadóit, illetve cáfolóit bizonyos esetekben ugyanis ezzel sújtja ma Európában és Észak-Amerikában a jogszolgáltatás, amely ezen alkalmakkor úgy retteg és menekül az igazság kiderítésétől, mint az ördög a tömjénfüsttől.