A Vármegyének oroszlánrésze volt a mostani ellenállás kifejlődésében és eredményeinek elérésében. Ha nincs ez a szervezési munka, az az intézményháló, aminek nagyrészét a HVIM hozta létre, vagy adta a mintát, akkor nincs mire ráépíteni a politikai szárnyat megtestesítő Jobbikot. Számtalan zenekar, előadó köszönheti pályafutását a Vármegyének, hiszen a kezdetekben a szinte csak a mozgalom által létrehozott koncertek, előadások, fesztiválok voltak látogathatóak.

Toroczkai Lászlót kérdeztük az általa létrehozott, az idén jubiláló mozgalomról.

-Szent Korona Rádió: Miben rejlik a HVIM titka, hogy tíz év alatt nem bomlott fel, sőt, egyre inkább fejlődik?

-Toroczkai László.: Az egyik ok, hogy sohasem hittem az egyenlőségben, ahogy a mai értelemben vett demokráciát sem tartom működőképesnek. A természetes kiválasztódásban hiszek, ezért a mozgalomban tíz éve szüntelenül keresem azokat az embereket, akik egy szervezet motorja és vezetői lehetnek, ahogy rendületlenül keresem a fiatalok között a saját utódomat is. Nem szeretnék abba a hibába esni, amibe a pártelnökök szoktak (lásd Csurkát), hogy halálukig ragaszkodnak az elnöki titulusukhoz. Ugyanakkor tény, hogy egyre nehezebb alkalmas fiatalokat találni, ennek egyrészt demográfiai okai vannak, másrészt az ifjúság többsége nem tudja kivonni magát a liberalizmus káros hatásai alól. Emiatt én magam és az általam vezetett mozgalom is folyamatosan a minőség és nem a mennyiség irányába igyekszik. Ebből a szempontból elégedett vagyok, mert sok ezer ifjú ment át tíz év alatt a rostánkon, de akik fennakadtak, ők ma a legkiválóbb hazafiak közé tartoznak. Harcosokat nevelünk, de nem elég, ha valaki fizikailag kész a háborúra, szellemileg is el kell érni a fejlődést. Tudomásul kell venni, hogy rajtunk áll vagy bukik a haza és a nemzet sorsa. Azért sem tudott a HVIM más szervezetek sorsára jutni, s eltűnni a süllyesztőben, mert folyamatosan képesek voltunk alkalmazkodni, és ami a legfontosabb; egy valódi jobboldali szervezet arról ismerszik fel, hogy mindig képes fejlődni, formálódni. Így volt ez a Vármegyével is, hiszen kezdetben gyakorlatilag egyedül voltam. A saját lelkesedésem volt a mozgatórugó, de én magam is fiatal és kiforratlan voltam. Elég volt jelszónak a Petőfitől kölcsönzött „Lelkünk Istene a szabadság”! Később komoly szervezetté alakultunk és az én gyermeki lelkesedésem is komolyabb stratégiává lett. Lehet, hogy ez néhány olvasónak furcsán fog hangzani, de a saját fejlődésemet azon vettem észre, hogy az alapításkor a XIX. században, esetleg a Horthy-rendszerben szerettem volna élni, ma meg már a több ezer évvel ezelőtti világban, mondjuk a Hun Birodalomban. Jelenleg már önjáró a mozgalom, én csak a HVIM pulzusán tartom a kezemet. A vármegyéseknek többnyire kiforrott világképük van, és a rengeteg támadás, harc, verekedések, a bebörtönzések, meghurcoltatások és az árulások megedzettek minket. Ehhez idomult a hat évvel ezelőtt megváltoztatott jelszavunk is, amelyet a vezetők gyűrűbe vésettek, s amit azóta is viselünk: Hit, hűség, bátorság! Elsők között vezettük be a mozgalmunkban a Szent Korona előtt tett esküt is.

-SZKR: Hogyan gondolsz vissza erre a tíz évre? Volt olyan, amit esetlegesen megbántál?

-T.L.: Soha semmit nem bánok meg, még a magánéletemben sem, nemhogy a nemzet szolgálatában. Születésemtől fogva hiszek ugyanis abban, hogy a Mindenható irányítja tetteinket. Ha hibázunk és letérünk a kijelölt útról, képletesen fejbe kólint minket, és visszatérünk a helyes ösvényre. Bár, a saját harcomat nem a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom megalakításával kezdtem, ez a mozgalom eggyé vált az életemmel. Nagyon fontos számomra az az út, amit még a kilencvenes években megtettem, sokat tanultam Csurka Istvántól, amikor mellette dolgoztam, és sokat tapasztaltam az azóta a szülőhazájában hősi halált halt Rózsa-Flores Eduardo mellett is. Kevesen vannak, akik nem felejtik el az egykori tanítómestereket, én nem szeretnék közéjük tartozni. Fordulópont volt az életemben az 1999-es év, a három koszovói utam és a NATO-bombázás átélése a szeretett Délvidékemen. Nehezen törődtem bele abba, hogy végül nem gerillahadsereget kell alapítanom, hanem egy addig soha nem létezett, a trianoni határokat figyelembe nem vevő kárpát-medencei mozgalmat. Rá kellett jönnöm, hogy most erre van a legnagyobb szüksége a rendkívül lepusztult állapotba került, szétszakított nemzetünknek.

-SZKR: Hogyan ünneplitek meg a mozgalom tíz éves évfordulóját?

-T.L.: Még nem tudom, nem volt időnk ezen töprengeni, de mindenképpen nagy ünneplést szeretnék tartani, mert a magyar nemzeti oldalra mindig ráfér egy kis öröm, a siker ünneplése. Nem csak kudarcaink vannak ugyanis, annak ellenére, hogy hihetetlen túlerővel állunk szemben. A mi mozgalmunkat bevallottan négy állam titkosszolgálata akarja immáron egy évtizede megsemmisíteni. Nem sikerült nekik, sőt egyre erősebbek vagyunk. Van tehát mit ünnepelnünk a tizedik évfordulón.

-SZKR: Mit gondolsz azokról a más szervezetekben "befutott" emberekről, akik büszkén írják az önéletrajzukban, hogy egykoron vármegyések voltak?

-T.L.: Én is szeretnék büszke lenni arra, hogy egykor vármegyések voltak, de sajnos ők tesznek arról, hogy ne lehessek az. Felfoghatatlan számomra, hogy azok az emberek, akik ebből a mozgalomból indultak, szereztek tapasztalatokat és kapcsolatokat, később miért gyűlölködnek a HVIM és a személyem ellen. Én az előbb említettem, hogy mennyit tanultam Csurka Istvántól, pedig később a MIÉP elnöke hatalmas hibákat követett el és szétváltak az útjaink, mégsem mocskolom, támadom utólag. Neki köszönhetem például azt is, hogy a MIÉP ifjúsági tagozatában megismerhettem azokat a fiatalokat, akik később a Jobbikot alapították meg, de számos olyan harcost is, akikkel tizenöt éve együtt küzdünk. A mozgalmunk jelszavában lévő „hűség”szó azt is jelenti, hogy nem fordítok hátat annak a bajtársi közösségnek, amihez tartozom.

-SZKR:A mozgalom irányvonala hogyan fog alakulni az elkövetkezendő időkben? Politikai, vagy az utcai ellenállás vonalat erősítitek jobban?

-T.L.: Én mindig is a túlélésre játszottam. Talán tizenévesen szívesen lettem volna mártír, de ma már inkább győzni szeretnék, mert látom, hogy az utolsó nemzedék vagyunk. Ha most nem érünk el eredményeket, akkor a gyermekeink már nem is fognak tudni arról, hogy milyen dicső nemzet volt egykor a magyar. A vármegyés fiatalokra pedig szeretnék úgy vigyázni, mint a szemem fényére, ugyanakkor ez nem könnyű feladat, hiszen harc nélkül semmit sem érünk el. Én a „húzd meg, ereszd meg” taktikájának a híve vagyok. Jó példa erre, hogy 2006-ban a tévéostrommal tudtuk mobilizálni a társadalmat, nem pedig a választásokkal, ahol a MIÉP és a Jobbik együtt is alig több mint 2 százalékot tudott csak elérni, esélyük sem volt bekerülni a parlamentbe. Az idei esztendő arról szól, hogy kiderüljön: vajon az a lendület, amely az utcákról és a háttérépítkezésekből indult, s amely a parlamentbe röpítette a radikálisokat, mire lesz elég az Országgyűlésben és az önkormányzatokban. Ha nem változik semmi, sőt az elnyomás fokozódik, akkor ismét csak a harc jöhet.

-SZKR: Kis aktuálpolitikai kérdés: mit gondolsz Pősze Lajos, majd a hozzá hasonlók nyilatkozatairól Budaházyról, a Gárdáról és a radikális szárnyról?

-T.L.: Ezt súlyos árulásnak minősítem. Lehet nem egyetérteni Budaházy Gyuri bajtársammal, de amíg börtönben van, addig árulás ellene fordulni. Pősze kijelentése egyben a gárdisták és a radikálisok cserbenhagyása is. Tipikus esete az általam mélyen megvetett karrierpolitikusnak, aki felmászott a mi hátunkon, aztán a kényelmes bársonyszékben már nincs szüksége a szalonokban kellemetlenné váló harcosokra. Az ilyen politikusokat a mi oldalunkon tűzzel-vassal irtani kell! Már most látható, hogy egyre jobban feszül egy ellentét az úgynevezett szakpolitikusok (ezt a szót sem szeretem egyébként) és a szabadságharcosok között, bár én inkább a megalkuvók és a bátrak ellentétének nevezném ezt a helyzetet. Ugyanakkor számomra öröm és bizakodásra ad okot, hogy a Pősze-kijelentés után közvetlenül tárgyaltam Vona Gáborral, aki teljes mértékben megnyugtatott. Benne töretlenül bízom, évek óta mindig állta a szavát. Jellemző, hogy a megbeszéléseinkről sohasem készítettünk írást, az egymásnak adott szavunkat sohasem szegtük meg.

-SZKR: Kis aktuálpolitikai kérdés: mit gondolsz Pősze Lajos, majd a hozzá hasonlók nyilatkozatairól Budaházyról, a Gárdáról és a radikális szárnyról?

-T.L.: Ezt súlyos árulásnak minősítem. Lehet nem egyetérteni Budaházy Gyuri bajtársammal, de amíg börtönben van, addig árulás ellene fordulni. Pősze kijelentése egyben a gárdisták és a radikálisok cserbenhagyása is. Tipikus esete az általam mélyen megvetett karrierpolitikusnak, aki felmászott a mi hátunkon, aztán a kényelmes bársonyszékben már nincs szüksége a szalonokban kellemetlenné váló harcosokra.

Az ilyen politikusokat a mi oldalunkon tűzzel-vassal irtani kell! Már most látható, hogy egyre jobban feszül egy ellentét az úgynevezett szakpolitikusok (ezt a szót sem szeretem egyébként) és a szabadságharcosok között, bár én inkább a megalkuvók és a bátrak ellentétének nevezném ezt a helyzetet. Ugyanakkor számomra öröm és bizakodásra ad okot, hogy a Pősze-kijelentés után közvetlenül tárgyaltam Vona Gáborral, aki teljes mértékben megnyugtatott. Benne töretlenül bízom, évek óta mindig állta a szavát. Jellemző, hogy a megbeszéléseinkről sohasem készítettünk írást, az egymásnak adott szavunkat sohasem szegtük meg.

-SZKR:A választások óta eltelt egy kis idő, és nyilván már jobban tudjuk értékelni az akkor elért eredményeket. Szerinted jó eredményt ért el a Jobbik, vagy alulszerepelt?

-T.L.: Csak azok fogják fel kudarcként a Jobbik 17 százalékát, akik pusztán az utóbbi években kapcsolódtak be ebbe az építkezésbe. Mi, akik már a kilencvenes években itt dolgoztunk, emlékszünk még arra, hogy mennyi pezsgőt ittunk, amikor a MIÉP 5,5 százalékkal be tudott kerülni a parlamentbe. A Jobbik az utolsó ciklusban megtizenhétszerezte az erejét, hiszen 2006-ban reálisan még 1 százalékon állt a párt. A 17 százalék tehát óriási siker, amit a nemzeti oldal együtt ért el. A Jobbik azért tudta learatni az utcai küzdelem babérjait, mert a 2006 őszén felállt új pártvezetés nem szakadt el az utcán küzdőktől. A mi tragédiánk a Fidesz kétharmada lett, ugyanis így teljes diktatúrát vezethet be, s látjuk ugyan, hogy a Jobbik és a radikálisok programjának lenyúlásával (most például a Fidesz a HVIM Remény Háza programját terjesztette sajátjaként az Országgyűlés elé) ez a kormány a nemzet számára hasznos dolgokat is tesz, de a kétharmad a radikálisok végét jelentheti. Orbán Viktor nem is titkoltan teljesen meg akarja semmisíteni a nemzeti radikálisokat, s ehhez jó partnere Pintér Sándor. Sajnos ismét bejöttek a számításaim, előre megjósoltam, amiben már részünk van. A Fidesz egyrészt kifogja a szelet a vitorlánkból a programjaink lenyúlásával, de közben kínosan ügyel rá, hogy a nemzetközi főnökeinek megfeleljen, ezért kilúgozza a terveinket. Másrészt pedig vasököllel sújt le minden radikális erőre, miközben azon is ügyködik, hogy felszalámizza a Jobbik-frakciót, amiben sajnos több, Pősze-féle potenciális kiszemeltük is akad. Nagyon észnél kell tehát lennünk. A Jobbikra mindazonáltal a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti, hiszen pártként túl van demokratizálódva (ez nem az ő, hanem a rendszer hibája), s kínosan vigyázni kell arra, hogy a megalkuvó karrierpolitikusok ne tudjanak fölülkerekedni azokon, akik nem pusztán újabb pozíciókra, hanem a történelem alakítására vágynak.

-SZKR: Milyen a Jobbik és a HVIM kapcsolata a választások óta?

- T.L.: A Jobbik vezetőivel továbbra is jó és úgy érzem, őszinte kapcsolatunk van. Ugyanakkor, most az önkormányzati választások felé közeledve egyre több megyéből keresnek meg vármegyések és panaszkodnak arra, hogy a helyi Jobbik-vezetők megszegik az ígéreteiket, miszerint korrekt módon, a két szervezet együtt indul a választásokon. Ennek fő oka, hogy a Fidesz megfelezte az önkormányzati képviselők számát és egy pártban mindig vannak pozícióhajhász emberek, akik foggal-körömmel szeretnének maguknak megkaparintani valamilyen képviselői állást. A vármegyések viszont a tűzvonalban edződtek az elmúlt években, s a mozgalmunkban megtanulták, hogy az adott szó szent, és nem fogom eltűrni, hogy átverjék őket. A jelek szerint egyébként a legtöbb helyen megoldódnak az ilyen súrlódások, s ennél számunkra – mint Kárpát-medencei mozgalom - fontosabbnak tartom, hogy a Jobbik úgynevezett határon túli politikáját olyan ember irányítja, mint Szávay István, akit tizenéves korom óta ismerek, s aki már akkor Árpádsávos zászlóval kerékpározott le hozzánk Szegedre. A frakcióban Zagyva Gyulával korrekt módon együttműködik, s kitűnően képviseli az elszakított területek ügyeit, részemről teljes a bizalom az irányába. A Jobbik-frakció tagjainak többségével egyébként elégedett vagyok. Igaz, hogy nem Jobbik-tagok, de maximálisan számíthatunk Morvai Krisztinára és Gaudi-Nagy Tamásra is, véleményem szerint egyébként az egész Jobbik-csoport legkiemelkedőbb alakja a hihetetlen munkabírással megáldott Gaudi-Nagy Tamás, akire minden magyar számíthat, többek között Budaházy Gyuri barátom is.

-SZKR: Volt egy levélváltásod Gyurival, amit sokan úgy értelmeztek, hogy ti összevesztetek, és a másik oldalról már sokan kárörvendeni kezdtek. Mi történt pontosan?

-T.L. Ki kell ábrándítsam az ellenségeinket, mert szó sincs semmiféle összeveszésről. Gyuri és közöttem olyan bajtársi kötelék van, amit a mai hétköznapokban elképzelni sem lehet. Mindössze egy nézetkülönbségről volt szó, illetve egy félreértésről. Ezeket magánúton tisztáztuk azóta. Gyuri a végsőkig számíthat rám, s ez az eset sem fordulhatott volna elő, ha szabadlábon van, vagy megengednék, hogy én is beszélhessek vele. Éppen azt szerettem mindig Gyuriban, hogy egyenes ember, ha valami nem tetszett, akkor azt mindig szemtől szemben megbeszéltük egymással és tisztáztuk. Nyilván két erős akaratú ember között lehetnek viták, de ezek inkább építő jellegűek. Rám mindig számíthat Gyuri és a családja is, akikkel szintén kapcsolatban vagyok.

-SZKR: A Stop.hu-n lejött nemrég egy cikk, miszerint rövidnadrágban voltál az Országházban. Mit kerestél ott, miért mentél be és mi a véleményed erről a műhisztiről, amit a ballib média gerjeszt folyamatosan a parlamenti viselkedés és öltözködés körül, hogy mit illik és mit nem illik a jobbikos képviselőknek, illetve a parlament épületében tartózkodóknak?

-T.L.: Nevetséges az egész ügy. Éppen a balliberális média károg az én rövidnadrágomon, amikor a képviselőik az elmúlt húsz évben disznóólat csináltak az Országgyűlésből. Egyébként nem az ülésteremben voltam, hanem Vona Gáborral tárgyaltam, többek között éppen az előbb említett Pősze-ügyet tisztáztuk. Valóban rövid, térdig érő nadrágban voltam, mert negyven fok meleg volt, s Szegedről mentem az Országházba, mivel Gábor ott tudott velem találkozni. Egyébként jellemző, hogy Zagyva Gyula már hónapok óta intézi az állandó parlamenti belépőkártyámat, de valóságos ribillió tört ki a parlamentben, amikor meglátták a nevemet, s azóta szabotálják az igazolványom kiadását. Képtelenek beletörődni, hogy néha (mert egyébként hányingerem szokott lenni ott sok ember látványától) én is ott sétálok az Országházban.

(Szent Korona Rádió)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés