Az írás:

Húsz éve tologatunk magunk előtt egy nagyon fontos ügyet, amely mindmáig az érdeklődés középpontjában áll. Ki kit szervezett be, ki volt ügynök, ki volt tartótiszt, egyáltalán mi is az az elhíresült ügynöktörvény, amelynek a szó igazi értelmében a valósághoz semmi köze sincs. Az úgynevezett rendszerváltás (amelynek ténye is vitatott) előkészítéskor gondosan jártak el mindazok, – akiknek egy része még mindig szóra bírható lenne! -, hogy valójában hogyan is menjen végbe ez a politikai összerakósdi: mely pártba hány ügynököt küldjenek? E tényt az elmúlt húsz év egyértelműen bebizonyította, hiszen rendszerességgel bukkannak fel itt is, ott is, (értsd: jobb vagy baloldal) különböző akták, és különböző személyek, akik aztán azonnal elkezdenek magyarázkodni. Ahelyett, hogy elmondanák az igazat, vadul rúgkapálnak, nehogy kiderüljön a titkosítás titkosítása. 

Mindenfélére hivatkoznak, de legfőképpen arra, az óriási hazugságra, hogy hatalmas kockázatot jelentene, ha az állampolgárok megtudnák a valóságot! (Kire? Magyarul: hülyegyerekként kezelnek bennünket! – szerk. megj.) Az egykori szocialista tömb utódállamaiban kivétel nélkül kiderült, a ’90 előtti múlt, csak nálunk nem. Nálunk szinte dicsőséget jelent, ha valakiről azt rebesgetik: kapcsolatban állt a szolgálatokkal! Lassan már azon sem csodálkozhatnánk, ha netalántán valamilyen „príma alapítvány” kitüntetéseket is osztogatna némi készpénzzel vagy örökös nyugdíjjal a besúgóhálózatot mozgató, és ebben résztvevő egykori tagoknak. Közben természetesen köztiszeletben álló emberek maradhatnának továbbra is, bármi is derüljön ki róluk.

Az állampárti kezek olyan tökéletesen megalkották a sötét múltat eltakaró leplet azok számára, akikről esetleg kiderülhet a valós múlt, hogy egyszerűen már saját maguk is elhiszik, sőt dicsőséggel beszélnek arról, amely valójában szinte lehetetlen volt. Például amit Medgyessy Péter vallott önmagáról, hogy a KGB ellen dolgozott. És mi, ez a rettenetesen hiszékennyé lebutított nemzet, el is hittük, majd kicsit felháborodunk a híres filmrendezőn, hogy jelentett, aztán a sportolókról valamint az ország más reprezentánsairól megdumáltuk magunkat, hogy mindnyájan megtévedtek voltak, majd a végén semmi sem történt!

Húsz éve hallgatjuk el a ’90 előtti politika és közélet titkosítását, és annak magyarázatát: azért nem szabad, hogy kiderüljön a valóság, mert ezzel emberi életeket lehetne tönkretenni. (Kiét? Mert a miénket már tönkre tették! – szerk. megj.) Ők a múlt kiszolgálói, akik a jelenünkben is tovább működnek, továbbra is háborítatlanul élnek közöttünk, hiszen a mindenkori titkosítás titkosítása védelmet nyújt számukra. Az ő esetükben azonban senki nem törődik azzal, egykori (?) tevékenységük vajon hány ember életét tette tönkre? Az igazságtétel elmaradt, és úgy érzem, hogy el is fog maradni örökre, annak ellenére, voltak, akik vehemensen küzdöttek azért, hogy ne így legyen.

Végül semmilyen eredményt nem tudtak elérni, mert mindig valaki vagy „leszólt”, vagy „odaszólt. Nem ismerjük az aranyvonatok igazi sorsát, csak foszlányokat ismerhetünk, mint ahogy nem tudjuk a ’70-es évek elején, Németországból – a zsidóság számára kárpótlásként érkezett – súlyos márka milliók kifizetetlen tételeinek sorsát sem. Persze vannak, akik tudják… Továbbra sem tudjuk kik lőttek 1956 október 25-én a Kossuth téren, pedig sok-sok nevet és listát ismerünk, csak egyetlenegy dolog hiányzik, a szándék, az a politikai szánék, hogy kiderüljön a valóság! Mendemondák keringnek a „Rózsadombi paktumról”, és ha az ember ennyi év távlatában végigolvassa a pontokat, megállapíthatja, a benne foglaltak szinte kivétel nélkül teljesültek. Így aztán mindenki saját maga eldöntheti, hogy annak idején létezett, avagy nem egy ilyen jellegű paktum, amely előre meghatározta létünket. Minden esetre egyet leszögezhetünk, nem Verne Gyula, vagy Leonardo Da Vinci volt ez esetben a jövőbelátó. Az egykori Ellenzéki Kerekasztalnál ülőkről, akik döntöttek az ország sorsáról, élő ember nem tudja ebben az országban, hogy miért pont ők kerültek oda. Az utca emberének, – akkor még népnek, amely azóta sem tudott igazi nemzetté kovácsolódni – nem jelentettek semmit az asztalnál ülő nevek. Emlékezzenek csak vissza a Kónya-Pető vitára, amely egyértelműen meghatározta az elmúlt két évtizedet. De említhetném a Magyar Televízió, 1992. október 21-i, Krétakör c. műsorát, amely botrányos kimenetelével egyértelműen bizonyította, hogy nincs is valóságos szándék az igazságtételre. Akár meg is állapíthatjuk, hogy az 1990 óta működő parlamenti pártok egyformán felelősek a titkosításokért. De valójában hogyan történhetett ez? A pártokba előrelátóan beküldött, zsarolható emberek érdeke azt diktálta, soha ne derüljön ki az ország valós múltja, a politikusok, közéleti szereplők valóságos kiléte. Ennek titokban tartására mindent el is követtek, meggátolva ezzel a megtisztulás folyamatát, amely elengedhetetlenül szükséges lenne a jelen, de legfőképpen a jövő kialakításához. E folyamat elkendőzésére létrehoztak különböző intézeteket, amelyeknek léte egyszerűn nevetséges. Ezek az intézetek időnként „feltártak” bizonyos látszatvalóságokat, cirkuszt produkálva a népnek, de az élükön álló személyek, legyen az nő vagy férfi, egytől-egyig pontosan tudták, sőt tudják a mai napig is, hogy meddig mehetnek el, azaz a falat nem döntötték le, csak megérintették. Ezért keringhetnek féligaz, félhivatalos történtek az államosításról, ’56-ról, a vasfüggöny „szétrágásáról” vagy akár a ’90 utáni parlamenti áltorzsalkodásokról. Természetesen sokszor, sőt szinte minden alkalommal megkaptuk azt a magyarázatot is, hogy senki sem felelős szülei tetteiért. De arra még senki sem tudott magyarázatot adni, hogy ezeknek a szülőknek hogyan születhettek egytől-egyig olyan ügyes és tehetséges gyerekeik, hogy majd’ mindannyian felelős, fontos pozíciókba kerülhettek? Sőt, ha egyik-másik nem is felelt meg abban a bársonyszékben, ahová pottyant, azonnal találtatott számára másik, esetleg egy másik területen, de ez sem okozott gondot! Mondjuk ki a valóságot, mi a legtehetségesebb ország vagyunk a világon, hiszen a mi szüleink a legtehetségesebb gyerekeket tudták felnevelni, akik aztán a legtehetségesebb felnőttként ezt az elmúlt húsz évet alkották meg számunkra!

De jó lenne, ha ez így lenne!

Helyette azonban a titkosítás titkosítása marad számunkra. A múlt dokumentumai közben ide-oda vándoroltak, hogy bármikor bármit elő lehessen húzni belőlük, és ha ez sem elég, egy nagy klasszikus bohócot idézve: „van másik!” Igen, a múltról létezik állítólag 18+1 mágnesszalag, nem tudni mennyire hitelesek, mert pestiesen szólva mindent meg lehet „dolgozni”. Ezeknek nyilvánosságra-hozatalával kellene talán kezdeni a takarítást, és ekkor elmondhatnánk, létrehoztuk az igazi, titkosításmentes rendszerváltást.

Vámos György

(közreadta: Nemzeti InternetFigyelő)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés