Például azt, hogy kis hazánk számos nemzetiségnek ad otthont. Élnek itt németek, cigányok, oláhok és tótok, horvátok és szerbek, a kiirtott zsidóság meglehetősen szép számban, és természetesen mi, magyarok.

Mint ismeretes, pártunk és kormányunk nemrég törvényt alkotott a sajtószabadságról, amelynek egyik rendelkezése kimondja, hogy

Kölcsey Ferenc viszont, aki még egy normálisabb világban élt, csak arra kérte Istent, hogy a magyarokat áldja meg. Pedig hozzáírhatta volna azt a kis „is” szócskát, és máris nem rekesztett volna ki az isteni áldásból másokat, de akár fel is sorolhatta volna lábjegyzetben, esetleg külön versszakban őket.

Mielőtt valaki filológiai vitát indítana, hogy a Kölcsey által használt „magyar” szónak mi lehet az értelme, vagy esetleg politológiai vitákban szeretne elmélyedni a politikai nemzet fogalmáról, szeretném leszögezni, hogy vélekedni lehet, de ezek mind csak feltevések, hiszen érdemben nyilatkozni csak maga Kölcsey tudna.

Ő viszont sajnos nem él már, így a minden kétséget kizáró tisztázás lehetetlennek tűnik – nem árt tehát óvatosnak lenni.

(Kuruc.info – olvasónk, Kiss-Dobos László írása nyomán)