Már javában folyt az első világháború, amikor az antant oldalán Olaszország is frontot nyitott, azzal az a céllal, hogy a győzelem eredményeképp az Osztrák-Magyar Monarchia romjaiból területeket szerez. Igényt támasztott Dél-Tirolra, Isztriára, Triesztre, Dalmáciára Splitig.

Az 1882-ben Németországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához csatlakozó Olaszország, korábbi szövetségeseinek hátat fordítva – az 1915. április 26-án Londonban kötött titkos egyezmény elvárásainak megfelelve - 1925. május 23-án hadat üzent a központi hatalmaknak. A Monarchia vezetése számolt ezzel a lehetőséggel, ezért hajlandó volt területi engedményekre, hogy legalább semleges pozícióban tudja Olaszországot, de elkésett vele.

A hadüzenetkor mindössze 6 hadosztály –felerészt magyar katonák - állt szembe a Luigi Cardona tábornok irányította 35 olasz hadosztállyal. Conrad von Hötzendorf a Monarchia vezérkari főnöke a keleti hadszíntérről és a szerb határról tudott csapatokat átirányítani. 1915 májusának végére a Tiroltól az Adriai-tengerig 220000 katonát vontak össze annak érdekében, hogy az olasz előrenyomulást megállítsák. Cardona tábornok óvatosságból nem rohanta meg azonnal az Isonzó vonalán felálló véderőt, amelynek parancsnoka a horvát származású Svetozar Borojević volt, akinek a csapatai még az első nagy csata előtt kiépíthették az állásaikat.

 A június 23-i első nagy összecsapásig az olaszok gyors offenzíva helyett kisebb, heves csatározásokba kezdtek. Így sikerült nagy veszteségek árán az Isonzóig előrenyomulniuk, ahol Borojević által felállított védelmi vonal várta őket. Ezek után került sor az első nagy isonzói csatára, amely 1915. május 23-tól 1915. július 7-ig tartott, és amelyet még 11 követett.

Az olasz támadás célja Trieszt elfoglalása volt. Hét napig az olasz tüzérség lőtte a folyó túlpartján lévő osztrák-magyar állásokat. Majd megindult a gyalogságuk rohama, amely fennakadt az akkorra már jól kialakított védelmi rendszeren. Július 7-ére a támadás kudarcba fulladt.  Az olaszok vesztesége16000, a monarchia részéről 10000 fő volt. A csata végére odaérkező - az addig Isonzó forrásvidékén harcoló - alföldi magyarokból álló VII. hadosztály a doberdói-fennsík védelmében jelesül szerepelt. Ha hamarabb támadtak volna az olaszok teljes erejük tudatában, akkor biztos, hogy bejutnak a Monarchia hátországába. Azonban Cardona túlságosan szétosztotta erőit és a csata előtti előrenyomuláson - ami 11000 katonája életébe került – kívül nem ért el átütő sikert. Így évekig tartó véres küzdelem vette kezdetét ebben a gyönyörű magashegységi környezetben, ahol nemcsak a repeszek a géppuskagolyók öltek, sebesítették meg a jobb sorsra érdemes fiatalokat, hanem a rohamoknál a lövészárkokban a test-test elleni - korábbi korokat idéző – küzdelem folyt szuronnyal, puskatussal a hazulról hozott, a közelharcban kitűnően bevált fokossal, vagy a harctéri műhelyekben egyéni rendelésre előállított buzogányokkal.

A gáztámadásoknak is sok áldozata volt. Sokan sebesültek meg a golyók szaggatta sziklákról lepattanó éles szilánkoktól vagy legjobb esetben csak fagyási sérüléseket szenvedtek el telente a farkasordító hidegben. Az állások kialakítását, ha csákánnyal, ásóval vagy lapáttal nem ment, akkor robbantással lehetett megoldani, hogy legyen fedezék, lőállás. Annak ellenére, hogy az Alföldhöz, a dombsághoz, alacsony hegyekhez szokott magyaroknak nem volt könnyű „új otthont” találni ebben az időnként kibírhatatlanná vált környezetben, mégis helytálltak az olasz katonákkal és az elemekkel vívott küzdelmekben. A következő években a meg-megújuló, erőltetett olasz támadásokat rendre visszaverték. Azonban nem volt annyi erejük, hogy egy átütő sikerű ellentámadással lejussanak a hegyekből. Viszont arra volt kapacitásuk, hogy szívós védekezésükön megtörjön az olaszok túlereje.

1917. október 24-én a 12. ütközetben jött el az a lehetőség, hogy a gyengébben védett caporettói-völgyben egy támadó ék áttörést hajtson végre, amelynek során a központi hatalmak egyesített serege a többévi, embertelen körülmények között vívott küzdelem után az olasz seregtesteket felmorzsolva a Pó folyóig törjön előre, ahol újfent állóharc alakult ki. Az egyik rohamcsapatnak volt fiatalon a parancsnoka a II. világháború legendás stratégája, Erwin Rommel. A háború végére a központi hatalmak katonái gyakorlatilag leamortizálódtak. A veszteségek, az egyre ritkábban érkező és silányabbá váló utánpótlás miatt jelentősen csökkent a csapatok harcértéke. Kifáradt, kiégett, lesoványodott katonák állták a sarat a Pó mentén.

A nyolcvanas években készült dokumentumfilmben a még élő, akkor már nagyon idős egykori frontkatonák arról számoltak be, hogy ha kevés tölténnyel is és rossz ellátással, de bírták volna még mindaddig, amíg az ellenség feladja. Akkor, és az azóta eltelt évtizedek ellenére is a mai napig nem értik, hogy az utolsó napokban miért kaptak egymásnak ellentmondó parancsokat a vezérkartól, miért kellett lábhoz tett fegyverrel engedni, hogy a többször megvert olasz csapatok egy-két nap leforgása alatt akadálytalanul fogságba ejthették a még harcképes osztrák-magyar haderőt. Tény az, hogy a leharcolt, kudarcot kudarcra halmozó olaszok hátában ott volt a tengerentúli segítség miatt is megújuló antant, amely a nyugati hadszíntéren sikeres áttörést hajtott végre. Az isonzói ütközetek alatt, olasz részről 315 ezer, a Monarchia részéről 235 ezer katona vesztette életét. Sok évtizededdel a háború után az Isonzó mentén rendben tartott katonatemetők és emlékhelyek őrzik emléküket.

Kökény Ferenc