Ön alighanem félreértett engem. Én nem azt mondtam, hogy a Jobbiknak nyom nélkül el kell tűnnie a Parlamentből, hanem azt, hogy – idézem – „racionalizálnia kellene a parlamenti munkát, azaz leépítenie, minimumra csökkentenie minden olyan tevékenységet, amely nem jár kézzelfogható haszonnal az ország vagy a párt számára.” Tehát: megtartani, folytatni a parlamenti tevékenységből mindent, ami igazán hasznos, de leépíteni azt, ami kevésbé.

Szó sincs tehát arról, hogy magára kellene hagyni az ún. politikai elitet. Én elismerem a parlamenti munka jelentőségét, és elfogadom, hogy vannak fontos feladatok a Parlamenten belül is; viszont úgy látom, hogy a Jobbik alaposan átesik a ló túloldalára, ami a Parlamentre fordított időt és energiát illeti, mivel viszonylag csekély jelentőségű parlamenti eseményeknek is teljes gőzzel, teljes létszámmal megy neki. Gyakran van olyan érzésem, hogy a Jobbik ágyúval lő verébre odabent, pedig néha Parlamenten kívül többet tudna tenni mind az országért, mind a saját népszerűségének növeléséért.

Bevallom, számomra az Ön levelében a legérdekesebb, amit a nemzeti tábor erejének kiaknázásával kapcsolatban fejt ki. Egy nagyon jellegzetes jobbikos gondolkodásmódot tükröz ugyanis, amelyet sokszor tapasztaltam már jobbikos aktivistákon, párttagokon – de ilyen kerek-perec megfogalmazva még nem hallottam. Ön a következőket írja: „Ugyanakkor azzal, amit arról írt, hogy a Jobbiknak szinte rá kellene beszélni az embereket a belépésre, vagy rá kellene erőltetnie magát bárkire is, egyáltalán nem értek egyet – de hozzáteszem, ez a magánvéleményem. A mozgalomnak – én még mindig elsősorban így tekintek a Jobbikra – nincs szüksége olyan emberekre, akiket nagy nehezen rábeszéltünk a munkára. „Inkább tíz oroszlán, mint ezer nyúl!” – mondta Dobó István az Egri csillagokban. Ezzel a mondással teljesen egyetértek. De ide kívánkozik egy másik mondás is: „A nemzet szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!” Akinek a nemzetszolgálat fáradság, és nem szívből jövő, elemi létszükséglet, és aki úgy érzi, hogy azzal a Jobbiknak, vagy Vona Gábornak, vagy akárki másnak tesz ezzel szívességet, nos, az gondolja át a nemzethez való viszonyát.”

Kedves Márton, remélem nem haragszik meg érte, de ebben a rövid részletben az aktivista mentalitásnak körülbelül minden olyan eleme benne van, ami jelenleg a nemzeti radikálisok tömegeihez közeledést akadályozza: a rugalmatlanság, a végletekben gondolkodás, az érzelmi alapú megközelítés, illetve a neheztelő, szemrehányó attitűd.

Először is, én nem írtam, hogy a Jobbiknak erőltetnie kellene az embereket a belépésre. A közös munkában részvételről, a nemzeti oldal vérkeringésébe bekapcsolódásról írtam, és éppen hogy új szervezetek létrehozását javasoltam, elismerve, hogy nem mindenki való a Jobbikba, illetve nem mindenki akar belépni. Ön mindebből – igazi jobbikosként – azt hallotta ki, hogy én valami erőszakos Jobbikba beléptetést javaslok. Hiszen mi más is lehetne a nemzeti oldal vérkeringésébe bekapcsolódás, mint belépés a Jobbikba?!

Másodszor, csodálkozom azon a kijelentésén, hogy a mozgalomnak nincs szüksége bizonyos emberekre. Szerintem a mozgalomnak, de még inkább a hazának mindenkire szüksége van, aki él és mozog, és hajlandó vagy rávehető akár a legcsekélyebb mértékű aktivitásra is. Ha Ön azt mondja, hogy nem szabad akárkit bevenni a Jobbikba, azzal egyetértek: párton belül bizalmas információkkal kell dolgozni, egységnek, fegyelemnek kell lenni, tehát a párttagokat alaposan meg kell válogatni. De nem gondolja, hogy sok más módja is lenne az emberek felhasználásának, nem csak a párttagság meg a párt közvetlen szolgálata?

A mondás a tíz oroszlánról és az ezer nyúlról kétségkívül tetszetős, de nem hiszem, hogy a legjobb politikai iránytű. A realitás az, hogy a politikában bizony vannak helyzetek, mikor ezer nyúl többet ér tíz oroszlánnál. Meglehet, hogy az ezer nyuszi nem mer például végigvonulni a cigánysoron, ahogy az oroszlánok; de egy kis szervezés, lelkesítés után esetleg összedob néhány millió forintot egy jó ügyre, vagy hoz még néhány ezer nyuszit a Jobbikra szavazni. Vajon a tíz oroszlán képes ugyanerre?

Különben is, ez nem egy vagy-vagy típusú választási helyzet. A Jobbik amellett, hogy összegyűjti a pártba az oroszlánokat, nyugodtan szervezhetné egyidejűleg az átlagembereket is; de nem teszi, mert nem értékeli kellőképpen az apró hozzájárulásokban rejlő potenciált. Sajnos néhány jobbikos ki is mutatja, hogy nincs egy nagy véleménye az efféle hozzájárulásokról, állandóan felemlegetve a saját óriási áldozatvállalásait, hősies helytállását, vagy éppen kioktatva az embereket igaz hazafiságból, ahogy Ön is teszi a levelében; mindennek egyetlen következménye, hogy az emberek megsértődnek, visszahúzódnak, és végül nem járulnak hozzá semmivel a közös ügyhöz. Én nagyon jól ismerem és nagyra is értékelem a jobbikosok, gárdisták erőfeszítéseit, és még egyet is értek Önnel abban, hogy a nemzet szolgálata szívből jövő szükséglet kellene legyen; de mi haszna ezt állandóan az emberek orra alá dörgölni?

Én úgy gondolom, hogy mindenki, aki bármilyen formában akár csak egy minimális áldozatot is hajlandó vállalni a nemzet érdekében, tiszteletet és tapintatos, udvarias bánásmódot érdemelne; viszont a jobbikosok részéről ezt nem minden esetben kapja meg. S a magam részéről az oroszlános mondás helyett egy másik irányelvet javasolnék megfontolásra, amely ugyan nem irodalmi műből származik, csak egy népi bölcsesség, viszont éppen ezért talán közelebb áll a valósághoz. Ez az irányelv így hangzik: Sok kicsi sokra megy. Illetve ennek a párja: Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Nem értem azt sem, miért olyan szörnyű, ha valakit rá kell beszélni a közös munkára. Ha tényleg csak ez hiányzik az illetőnek, hogy effektíve elkezdjen dolgozni a nemzetért, hát legyen: szánjunk rá néhány órát, beszéljük rá. Igen, valóban szebb lenne, ha magától aktivizálódna, de ha egyedül nem sikerül, akkor miért ne segítsünk egy kicsit? Végülis nem az elvégzett munka a lényeg?

Úgy érzem, Önök hajlamosak érzelmektől vezérelve, kizárólag „mindent vagy semmit” alapon viszonyulni a híveikhez, és talán arra is, hogy egyenlőségjelet tegyenek a haza szolgálata és a Jobbik szolgálata közé. S éppen erre próbáltam rávilágítani a cikkemben: ha a Jobbik egy kicsit rugalmasabban, racionálisabban szemlélné ezt a kérdést, ha tudomásul venné, hogy az emberek olyanok, amilyenek, és nem várna mindenkitől azonnal elköteleződést, akkor sokkal többet tudna kihozni a híveiből, ami egyértelműen az ország érdeke lenne.

Persze ehhez mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a Jobbik törzstagsága kikecmeregjen abból a sértődött, veszekedős alapállásból, amit a párt hívei irányában mutat. Nekünk, külsős szimpatizánsoknak sajnos gyakran az az érzésünk, hogy a Jobbik aktivistái, tagjai közül nem kevesen egész egyszerűen haragszanak ránk, amiért nem rohanunk szolgálatra jelentkezni. Sok pattanásig feszült idegzetű hazafitól kapjuk is az osztást keményen, nem egyszer minősíthetetlen, goromba hangnemben, hogy gyávák, lusták, szájhősök vagyunk, miattunk nem jutnak egyről kettőre stb. S úgy találom, ez a fajta magatartás olyasmi, ami ellen a párt vezetőségének érdemes lenne fellépnie, mert az állandó leckéztetés, cseszegetés, számonkérés, a rossz hangulat gerjesztése óriási károkat okoz a mozgalomnak, elriasztva az embereket nem hogy a belépéstől vagy bármilyen segítségnyújtástól, de esetleg még a Jobbikra szavazástól is. Igenis lehet valaki jó hazafi, és mégis meglehetnek a maga tiszteletreméltó okai arra, hogy ne akarjon belépni a Jobbikba.

Az én okom nagyon egyszerű: nem látom, hogy az a kevés, amit jelenleg fel tudok ajánlani, pont a Jobbikon keresztül hasznosulna a legjobban. Jobb szeretném tehát olyan helyre tenni azt a kevés pénzt, szabadidőt, ahol azonnal és nyilvánvalóan használ az országnak. S tudom, hogy sokan éreznek így; éppen ezért javasoltam a cikkemben, hogy hozzunk létre mezőgazdasági vásárlói köröket, nemzeti bolthálózatot és hasonló kezdeményezéseket, mert ezek annyira ordítóan, egyértelműen hasznosak az országnak, hogy mindenki szívesen fog csatlakozni, még a nem jobbikosok is. Viszont mindezekhez szükségünk van a Jobbikra, mert mi, civilek, nem tudunk profi országos mozgalmakat megszervezni, a Jobbik viszont igen: bebizonyította azzal, ahogy megszervezte saját magát. Ön találóan írta a levelében, hogy a tagság és a szimpatizánsi kör jobban mozgósítható rövid távú, belátható célok érdekében – akkor miért ne adnának nekik ilyen belátható célokat?

Végezetül szeretném még egyszer leszögezni, amit a cikkemben is írtam: nagyra becsülöm Önöket mindazért, amit az ország érdekében próbálnak tenni, és nem állt szándékomban megsérteni Önt vagy bárki mást a Jobbikban. Remélem, nem vette zokon, amit egy bizonyos fajta jobbikos mentalitásról írtam, de úgy éreztem, muszáj kendőzetlenül leírnom, amit gondolok. Örülök, hogy valakivel sikerül kulturált hangú eszmecserét folytatnom, mert sajnos ebben nem mindenki partner a nemzeti oldalon, ha az ember a Jobbikkal kapcsolatos kritikát fogalmaz meg.

Tisztelettel,

Horváth Gábor