Örök védelem

A szobor egy macskára emlékeztette a kutatókat, melynek női arca volt. Az etruszk sír bejáratánál, a dromosznál állt. Valószínűleg azért helyezték oda, hogy őrize az elhunyt sírját. A régészek szerint a sírt már régen, talán még az ókorban kifosztották, de a modern korban nem bolygatták meg újra a sírrablók, ezért a nemesfémeken kívül a többi mellékletet, így vázákat és szobrokat a helyükön hagyták. A különös szobrot, vagyis a szfinxet a Kr. e. 6- 5. század közé datálták.

Sokan azonnal az egyiptomi mitikus lénnyel hozták kapcsolatba, holott a szobor inkább kisázsiai kapcsolatokat sejtet, ahonnan maguk az etruszkok is származtak. A török és az azerbajdzsán kutatók szkíta népeket látnak bennük, akik a trójai háború után nyugatra menekültek és az Appenini-félszigeten találtak új hazára.

A mitikus lény nyomában

Az állat testű és emberfejű mitikus állat nemcsak az ősi egyiptomi kultúrában jelent meg, hanem Mezopotámiában is, később pedig felbukkant a harcias hettitáknál és a Közel-Keleten is. Két éve a szíriai Aleppóban tártak fel egy ókori szfinxet, mely a helyi viharisten, Adda szent állata volt. A fenti népek általában őrző lénynek tartották és kapuk, vagy sírok elé állították fel szobrukat. A kutatók többsége egyetért azzal, hogy a királyok mitikus állatának számított. Sokszor az volt a feladatuk, hogy védjék az elhunyt uralkodók sírhelyét.

A ma használt szó a görögből való, valószínűleg egy egyiptomi kifejezés eltorzításából született. Amikor a hellének elzarándokoltak Egyiptomba, a sok kulturális hatás közül ennek a mitikus lénynek a kultuszát is magukkal vihették, de az is elképzelhető, hogy egy korábbi mítoszuk megerősítését látták a gizai piramis mellett álló szoborban. A görög mitológiában korábban is megvolt az állat testű, emberfejű szörny képe, hiszen a mondai Oidipusz király éppen egy ilyennek küzdött meg Thébánál.  

Szkíta szfinx

A régészek többsége úgy véli, hogy a szkíták között felbukkanó szfinxet esetleg a görögök vihették el a Fekete-tenger vidékére. A szkíta sírokból is nagy számmal kerültek elő ilyen mitikus lények, melyek női arcot mintáztak és hol szárnyat, hol kagylót viseltek magukon. Minden esetben diadémot viseltek, ami arra utal, hogy királyi védőisteneknek szánták őket.

Az elméletet a nyugati tudósok tényekkel nem támasztották alá és nem vizsgálták meg annak a lehetőségét, hogy a meotiszi ingoványokban élt királyi szkíták máshonnan is megörökölhették ezt a hagyományt, például a hozzájuk közel eső kisázsiai térségből, esetleg Mezopotámiából. A kérdés eldöntéséhez alapos vizsgálatra lenne szükség.

OB