A szkíták nyelve már a 18. század eleje óta élénken foglalkoztatta a hazai és a külföldi történészeket és nyelvészeket. Míg korábban tudni vélték, hogy az egész eurázsiai területen a szkíta nyelv nyelvjárásait beszélték a türk, mongol, magyar és a kis szibériai népek, addig a 19. század tudósai új úton indultak el és „fejlett” iráni népek közé helyezték őket. Sajnos, a magyar kutatók közül csak kevesen szálltak szembe ezzel a meglehetősen furcsa és nem kellően bizonyított elmélettel.

Elferdített elmélet

A 19. század végén Nagy Géza volt az, aki az „Egy pár szó a szkítákról” című három részes tanulmányában összefoglalta őseinkről szóló ismereteket. Az Ethnographia szaklapban napvilágot látott részekben leírta, hogyan jutottak el külföldi nyelvészek odáig, hogy iránivá nyilvánítsák a szkíták nyelvét. A német Müllenhoff volt az, aki a szkíta neveket elkezdte összevetni az úgynevezett „iránival”, amin leginkább a perzsát kell értenünk. A német kutató nem szkíta mondatokat vagy közszavakat, hanem elsősorban személyneveket és méltóságokat vetett egybe. A magyar tudós szerint ez szarvashiba, hiszen a szkíta személynevek, csakúgy, mint a sok magyar név is, lehet idegen eredetű, ezzel szemben a törzsnevek, a vezetéknevek lehetnek belső keletkezésűek. A szkíta személynevekből Müllenhoff még így is csak 25 százaléknyi „iráni” egyezést tudott kimutatni, ami elég csekély szám, ő mégis a nyelvrokonság ékes bizonyítékát látta bennük. A nemzetközi kutatások teljesen figyelmen hagytak egyéb véleményeket, így azóta sem firtatják a sumér és a szkíta nyelv esetleges ősi kapcsolatait, de a hazai akadémikusok a magyar nyelvben sem keresnek többé ilyen ősi szavakat!

Mit mondanak a források?

Nagy Géza fent említett tanulmányában kissé furcsállotta, hogy a szkíták iráni nyelvűségéről nem tettek említést az antik görög források, így például Hérodotosz, pedig sokan jól ismerték mind a két nyelvet. Szinte egyik történetíró sem tartotta rokon népeknek őket, pedig a nyelvi kötelékek feltérképezése fontos volt már az ókori tudósok számára. Hérodotosz a szarmatákról leírta, hogy szkíta nyelven beszélnek, de a szavakat hibásan ejtik ki, amely valószínűleg valami nyelvjárás meglétét tükrözte.

Irániak a sztyeppén

Már Szentkatolnai Bálint Gábor elpanaszolta, hogy amilyen szó eredetét a finnugristák nem tudnak megmagyarázni, azt iráninak titulálják. Ez rendszer működik ma is a hazai akadémikus nyelvészetben. Sok tanulmány arról harsog, hogy a szibériai „finnugor” törzsek sokat tanultak az irániaktól. De annak már senki sem jár utána, hogy kik is ezek a rejtélyes irániak, akik megfordultak az Urál-hegység peremén! Az ókori perzsák nem lehetnek, mert az ő hatalmuk nem terjedt odáig. Akkor talán a szkíták vagy a szarmaták hagytak mély nyomot a „finnugor” népek nyelvében? Ezek szerint mégis volt közvetlen magyar-szkíta nyelvi érintkezés?

A méd kapcsolat

A nyelvészeti elméletek kiötlői arra sem kerestek választ, hogy pontosan hol és meddig érintkezhettek a szkíták és a perzsák egymással, esetleg hol volt a közös „őshaza”? Erre elég nehéz lenne választ adni, hiszen a perzsák Elámból, a Perzsa-öböl mellől származtak, a szkíták pedig a füves szteppén érezték jól magukat. Csupán egyetlen olyan hely volt, ahol szkíta népek letelepedtek és közvetlen kapcsolatba kerülhettek a perzsák elődeivel. Csakis Mezopotámiában élhettek egymás mellett, ahová előbb az „ismeretlen nyelvű” hurrik, majd a lovas kimmerek, végül a Kr. e. 7. században a szkíták is kiterjesztették fennhatóságukat. Hérodotosz szerint az asszírok szövetségesei 28 évig uralkodtak Médiában. A forrásokból tudjuk, hogy a médek sokat tanultak a rettegett északi népektől, átvették harcászatukat, ruházatukat és valószínűleg szakkifejezéseket, majd a méd felmenőkkel rendelkező perzsák átvették a szkítával kevert hagyományt! Ezek szerint nem beszélhetünk közvetlen perzsa-szkíta érintkezésről és genetikai kapcsolatról, sokkal inkább közvetett hatás érte a perzsa birodalmat megalapító Nagy Küroszt és udvarát.

OB