Íme a levél:

Kisfia másfél éves, ő maga egy gyönyörű, diplomás hölgy, a férje tisztességes, dolgozó ember, és mégis emészti valami furcsa kór. A pajzsmirigyére gyanakodnak az orvosok, és a vizsgálatok azt is kiderítették, hogy idegi alapon kárososott. Miért? Hiszen a saját házukban élnek, elvileg minden rendben van. Vagy mégsem?…

Otthonukat – ahogy oly sok fiatal házas Magyarországon – devizahitel segítségével vásárolták meg ezelőtt jó néhány évvel. Jó állásuk volt, fizették a törlesztő részleteket, ameddig bírták, hiszen érkezett a gyermekáldás, viszont elveszett a férj munkahelye. Egy jó és egy rossz, – mondhatná az olvasó – de ennél sokkal rosszabb is történt: a törlesztő részleteket a bank egyoldalúan emelgetni kezdte, mondván, hogy jogosult a szerződés módosítására. (Micsoda szerződés az, amit egyoldalúan is lehet módosítani?!) Nemcsak az árfolyam ingadozása, hanem a bank ilyen-olyan kiadásainak finanszírozása is generálta az emeléseket, amelyek hatására a fizetnivaló lassan duplájára, triplájára emelkedett…

Az asszonyka – mint gondos háziasszony – igyekezett rendezni az “adósságot” miközben alig maradt pénz a mindennapi kiadásokra. (Később már nem is maradt, mert a férj kiesett jövedelmét nem volt miből pótolni). A férj külföldi munkát vállalt, ami igazán nem a szakmájának megfelelő volt, de legalább segíteni tudott a családnak egy ideig, aztán hazajött. El nem felejtem azt a jelenetet, amikor ismét átölelhette egymást ez a házaspár, és együtt sírtak. A kisfiúk – akkor néhány hónaposan – csodálkozva nézte a jelenetet és csak pár óra elteltével ismerte fel édesapját.

Ez a család éveken át törlesztette minden körülmények között a részleteket, aztán egyszercsak nem volt tovább, kimaradt néhány hónap. A bank azonnal reagált, felmondta a szerződést és átadta az ügyet a saját követeléskezelőjének. A zsaroló, fenyegető levelek áradata elindult és a fiatal család hiába próbált védekezni, részletfizetésért folyamodni, a támadás nem csillapodott.

Egy alkalommal – éppen a közelmúltban – a férj édesanyját kereste meg a faktoring cég azzal, hogy tőle követelik a tartozás kiegyenlítését. Az asszonynak annyi szerepe volt az ügyben, hogy a másodiknak bevonható ingatlan az ő nevén szerepel…

Megdöbbenés, telefonálások, és a végén a tények, hogy ez a faktoráló társulatok stílusa, hogy igyekeznek pánikot kelteni, hátha az adós, vagy adóstárs, esetleg hozzátartozói annyira megrettennek, hogy fizetnek, mint a köles.

A közelmúltban jó néhány szerencsés – vagy jómódú – család végtörlesztett, eladva utolsó értékeiket, kizsigerelve az idős rokonokat, hogy kifacsart citromként örvendhessenek a bankok győzelme felett, hiszen ők talán megúszták a további sarcolást. A bankok bezsebelték az extra bevételt, de közben bosszankodtak, hogy nem jönnek ezután a kamatok…

Mi a bankok célja? Egyrészt a hitelek kihelyezése oly módon, hogy inkább csak a kamatok törlesztésére legyen lehetőség éveken át, hogy aztán – pl. az árfolyamváltozás miatt – követelni lehessen a teljes hitelösszeget, figyelmen kívűl hagyva az addigi befizetéseket.

Akik ezt kitalálták, bizonyára nem ma kezdték a “szakmát”, így elképzelem őket, amint

túlsúlyos ülepükön terpeszkedve hájas ujjaikat dörzsölgetve eltervezik a következő lépést, amikor a nincstelenektől még – bármilyen címen – még bevasalnak némi plusz összeget. Az adósok hátraléka csak nőhet, hiszen a tőke nem fogy. Miként lehet az, hogy hatmillió forint hitel felvétele után, 5-6 millió forint visszafizetése esetén is több, mint tizenkétmillió forintos adósságot követelnek? Egyértelmű a dolog: ez bizony átverés a javából!

Visszagondolva a hitelfelvétel idejére: szó sem volt forint-hitelről, hiszen az ügyintéző kizárólag ezt az alternatívát javasolta. (Önként, vagy parancsra, ez ma már mindegy).

Az eredmény számít itt is, mint oly sok esetben, és a helyzet igazán nem számít egyedinek, hiszen sok-sok magyar családot érint. Akiknek nem segít az állam, mert nem közalkalmazottak, nem segít a cégük, mert már nincs, vagy nem eléggé érzékeny szociálisan, a családjuk pedig nem eléggé tehetős, hogy kiváltsa a hitelt, ők bizony lehetetlen helyzetbe jutottak. Rajtuk is segíteni kellene, ha volna rá kormányzati akarat. Miért nincs? Miért nem fontosak a regnáló kormány számára? Lehet, hogy nem hallatszik el hozzá a panaszuk?! Akkor most helyettük én kérem a kormányt, hogy tegyen végre rendet, és ne tűrje el, hogy a bankok tönkre tegyenek egy magyar családot! Gyógyulhasson meg végre az a tisztességes, szorgalmas magyar édesanya, aki rengeteget tanult, dolgozott ezért a rendszerért, és elvárja, hogy megvédjék őt és családját!

Mikor jön el az az idő, amikor megértik mindazokat a dolgozó embereket, akik támaszai voltak és lehetnének az országnak? Tényleg az a megoldás, hogy külföldre távozzanak a kiművelt emberfők?!

Valóban az a cél, hogy a hitelfedezetként felajánlott ingatlanokat a kapzsi bankok és faktorcégeik megkaparintsák és elkótyavetyéljék mindenféle cimboráiknak?!

A lakásukat elvesztett családok pedig menjenek a hajléktalanotthonokba, hogy fedél legyen a fejük felett?! Ez Európa?! Ez az Unió?! Köszönjük, akkor inkább nem kérünk belőle!

Tisztelettel:

Lenhardtné Décsi Ibolya

Köszönjük, Ibolya, a sok-sok magyar anya és család nevében is. (NIF)