Vona Gábor demokráciára vonatkozó kijelentésének szellemi hátterét megvilágítva foglalkozunk a kérdéssel az alábbiakban, hogy komoly munícióval tudjunk szembeszállni a liberálisok érveivel, és a beinduló támadásokat tudjuk hárítani.

Az első rész, dr. László András gondolataival, itt érhető el, a második részben pedig René Guénont hívtuk segítségül, a harmadik részben Fatalitás-e a demokrácia című műből közöltünk részleteket.

Demokrácia és egalizmus

Az idők vége – egy sajátos fordított megfelelés értelmében – a kezdetek torz tükörképe: látszólag olyan, lényegét tekintve azonban annak szöges ellentéte. A kezdet (túl azon, hogy – egy másutt tisztázott értelemben – egyedül Önmagam vagyok) a nagyon magasrendű kevesek világa, akik legfőbb létrendi rangjukból kifolyólag egységet alkotnak. Azok, akik egy jóval későbbi időszakban is megőrzik ezt a rangot, megmaradnak a világban királyoknak, uralkodóknak, papi fejedelmeknek, és annak, ami ezekkel egyenrangú, míg mások önnön alászállottságuknak megfelelően hierarchikus fokozatokba tagozódnak. Egy harmadik és végső szakaszban az alászállás – karöltve az eltömegesedést eredményező megsokasodással – olyan méreteket ölt, hogy egy lefelé való elhagyás értelmében megszűnnek a hierarchiák, és egyre kevesebbeket leszámítva az emberek a legalacsonyabb létrendi szinten újfent „találkoznak”. Ezt némelyek szemléleti megbetegedettségükhöz társuló sajátos megfontolásaikból kifolyólag elnevezik „egyenlőségnek”. Az egalitarizmus, a pusztán mennyiségi nem-megkülönböztetés a valódi transzcendens egység torz ellenképe és antitézise. Úgymond tökéletes megvalósulása a szó legszorosabb értelmében – és szerencsére – lehetetlen, mert az maga a semmi lenne, ugyanis amíg megnyilvánulás létezik, különbségek is léteznek, és ilyenformán legfeljebb arról lehet szó, hogy amikor ezeket már nem észlelik, a világ a principiális semmi vagy a megsemmisülés közelébe érkezett.

Amikor ezt „rendszerré” teszik, megvalósul – legalábbis nominálisan – a demokrácia. „Valódi demokrácia” ugyanis – ismét csak szerencsére – soha nem lehetséges, mert az maga a teljes káosz, következésképpen a megsemmisülés lenne. Tudniillik, ha a demokratikus elvet logikailag ad absurdum – a maximális demokráciáig – elvisszük, akkor oda jutunk, hogy mindenkinek minden kérdésben permanensen szavaznia kell. Azt mondják ugyanis, hogy a demokrácia „fokmérője”, hogy „hányan mennek el szavazni”. Ha tehát mindenki elmenne szavazni, az maximálisan demokratikus lenne. De a maximálisnál is „maximálisabb” lenne, ha nem csak öt vagy négyévenként kellene egy bizonyos ügyben szavazni, hanem évről-évre, sőt hétről-hérte, napról-napra, percről-percre; és minden elképzelhető ügyben. Nem kell különösebb intelligencia annak belátásához, hogy ez mi lenne. Az elveket többek között az ilyen, képzeletben a végsőkig való elvivések olykor megfelelőképpen minősítik. Szemléltetésképpen, ha például az értés alapelvét a végsőkig elvisszük, abból semmilyen abszurditás nem következik: az azt jelentené, hogy mindenki mindent mindig tökéletesen ért. Ezzel szemben az olyasmi, hogy általános folyamatos szavazás: abszurdum. Éppen ezért nem is valósulhat meg, hanem amiről a demokrácia esetében valójában szó van, az bizonyos manipulatív háttérerők uralma. Ezek a közönségesen láthatatlan erők az általános és azonos szavazati joggal felruházott és ilyenformán kvantifikált és legalacsonyabb szintre süllyesztett tömeget saját céljaiknak megfelelően szuggesztiók révén, vagy ha ez véletlenül nem lenne elegendő, további gyakorlatilag ellenőrizhetetlen módszerek révén tetszés szerint és jóformán korlátlanul manipulálják. És hogy minderre fény ne derüljön, a szóban forgó erők mindazt, amit "Demokráciának" és "demokratikus módszernek" neveznek, szupertabuvá avatják: a kritizálni merészelő először csak őrült lesz, aztán „hülye”, végül már becstelen is. És mindeközben arról az álminőségi kritériumról még nem is beszéltünk, amit a többség képvisel: mert vajon miféle igazságot fejez az ki, amit mondjuk száz (vagy akárhány) hajléktalan, kukázásból élő analfabéta félhülye nő (és azt senki nem mondhatja komolyan, hogy ilyenek vagy hasonlók nem léteznek) egy intelligens szellemi emberrel szemben képvisel? És itt nem holmi „esélyegyenlőtlenségről” van szó, hanem a létrendi rangok születést megelőző meghatározottságából következő szimbólumérvényű különbségekről. Az egalitarizmus partizánjai vajon miért nem költöznek össze tartósan vagy végleg azok közül bárkivel, akikkel magukat egyenlőnek hirdetik? Ehelyett vajon miért olvasnak még ők is inkább ilyen cikkeket? Nincs ember, aki az egalitarizmust a szíve mélyén komolyan gondolná.

(Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány. V. fejezet. Hagyományellenesség és baloldal. Részlet)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés