Már itt jelezzük, hogy amennyiben ez az orbitális hazugság igaz is volna, teljesen felesleges az exodus-koncepciók kiötlése, mert amiképpen az 1930-asévek második, illetve a ’40-es évek első felében nem kellettek a németországi zsidók egyetlen külországnak sem, ugyanúgy nem kellenek ma magyarországi „romák” sem senkinek Kanadától Svédországig, legfeljebb ezen ítélkező „humanitárius jogvédők” a messzeség megszépítő távlatából szeretik ezt a „történelem során oly sokat szenvedett”, szívüknek oly kedves etnikumot sok-sok ezer kilométer távolságból. A dolog lényege ennyi, semmi több.

A minap azonban az eddig már oly jól ismert baromság-klisék egy egészen eredeti és meghökkentően új motívummal bővültek, egy olyan elemmel, amellyel eddig – legjobb tudomásunk szerint – itthon még nem mert előhozakodni senki sem. A teljesen nézhetetlen Bencsik András által vezetett Demokrata-kör című pártszócső műsorban Kerényi Imre felmutatta a Kolumbusz tojását: keveredjünk fajilag a cigánysággal! Hiszen a történelem során annyi példa volt már erre, s ez minden alkalommal genetikai vérfrissítést hozott, így tekintetbe véve, miszerint rengeteg tehetséges cigány futkos közöttünk széles e hazában, a magyarságnak mindenképpen előnyére válna az általa vizionált etnikai-faji génkoktél. Nos, vegyünk mély lélegzetet, mielőtt folytatnánk. Kerényi Imre egy hülye. Vagy egyszerűen pártutasítást teljesítve teszteli a magyar közvélemény reakcióit.

Kerényi koncepciójának igazolására épületes történelmi metaforaként megemlítette a szuzai menyegzőt. Nos, erről azt kell tudnunk, hogy a hagyomány szerint a világhódító Alexandrosz, amikor leigázta az Akhaimenidák perzsa birodalmát, annak fővárosában Szuzában összeházasíttatott 10 ezer hellén harcost 10 ezer perzsa nővel, s mindezt azért, hogy a soknemzetiségű birodalomban megszüntesse az etnikai-kulturális gyökerű konfliktusokat, egységbe kovácsolja azt és megszilárdítsa az újonnan alapított államot. Kerényi mint néhai színházi rendező nyilván nagyon jól ismeri Sütő András drámáját, A szuzai menyegzőt, amely ezt a témát dolgozza fel. Persze az erdélyi író művének az az üzenete, hogy a hódító – az 1970-es években ezek Erdélyben a románok – hiába akarja vegyes házasságok révén a maga nyelvét és kultúráját a meghódítottakra, vagyis a magyarokra rákényszeríteni, ez nem sikerül, hiszen a megszületendő utódok az édesanyjuk nyelvét, vagyis a magyart – az eredetiben a perzsát – beszélik. No, ezek után már csak az a kapitális kérdés vetődik fel, hogy milyen dominanciájúak is legyenek eme cigány-magyar vegyes házasságok? Vagyis szociológiai szemszögből közelítve a kérdéshez, olyan frigyek köttessenek-e inkább, amelyekben az apák többsége cigány, avagy olyanok, amelyekben az anyák többsége a kisebbségi etnikumhoz tartozó? Ugyanis perspektivikusan továbbszőve eme épületes gondolatmenetet, az első esetben Magyarország megmaradna magyar országnak, a második verziót tekintve viszont záros határidőn belül Magyarország cigány országgá válna, s akkor hazánk nevét bízvást Romisztánra változtathatnánk még ebben az évszázadban.

Kerényi történelmi példázata mindazonáltal alapjaiban elhibázott. A szuzai menyegzőn két kultúrnép keveredéséről van szó, ezek a görög és a perzsa. Esetünkben viszont – fájdalom – erről nem beszélhetünk még a hipotetikus fantázia szintjén sem, tehát a metafora megemlítésével eleve hatalmas bakot lőtt az egykori színházi rendező. Zárszóként pedig annyit, hogy az öreg ördög sem kíván nászágyba bújni a cigányokkal, nemhogy a magyarok.

No, ennyit az egykori Demokratikus Charta-prominens, ma Orbán-fan Kerényiről. S most térjünk át másik, immár szimbolikussá lett „romológiai”helyszínünkre, Gyöngyöspatára. Miként az köztudott széles e hazában, ezen a településen a cigányok annyira rettegnek pallérozott elméjű vajdájuk tavalyi elmondása alapján a magyaroktól, „mint amikor Hitler 1939-ben megszállta Németországot”, úgyhogy egy amerikai spekuláns ügynök, egy bizonyos Richard Field nevű filantróp hathatós segítségével rögvest az USÁ-ig repültek volna. Aztán volt itt minden, ami egy olcsó, vásári politikai kabaré kelléke kell, hogy legyen: amerikai nagyköveti látogatás „két hét alatt rend lesz” belügyminiszterünk társaságában, LMP-s aktivisták és jogvédők ajvékolása és szerencsétlenkedése, s még a Jóisten a megmondhatója, mennyi hiábavaló közéleti ostobaság. Egyszóval: a magyar közvélemény Gyöngyöspata nevét szétbogozhatatlanul, egyfajta gordiuszi csomóként összekötötte a cigányüggyel. Sajnos.

Pedig ez az avar kori alapítású falu sokkalta többet érdemelne, minthogy holmi bajkeverő cigány főkolomposokat és a mögöttük álló fehérgalléros bűnözőket asszociálja a közvélekedés a nevéhez. Talán a legfontosabb történelmi esemény, amely Gyöngyöspata egykori várában lezajlott, hogy Mátyás király itt győzte le 1460. július 18-án a cseh huszitákat, akik Jiskra vezetésével a Felvidék nagy részét megszállva tartották nagy uralkodónk trónra lépésekor, komolyan veszélyeztetve ily módon a történelmi magyar állam területi egységét. S voltaképpen a gyöngyöspatai győzelemmel vette kezdetét a huszita hordák kiebrudalása az országból. Nem mellesleg, a hevesi településen található egy 12. századi eredetű, később többször is átépített gyönyörű, gótikus Szűz Mária-plébániatemplom, amelynek szentélye művészettörténeti szempontból felbecsülhetetlen értéket képvisel. Itt tekinthető meg ugyanis Mária születésének freskója. A kép készíttetője Károly Róbert tárnokmestere – mai szóhasználattal gazdasági és pénzügyminisztere –, Nekcsei Demeter, a falu szülötte volt. Róla feltétlenül megemlítendő, hogy mai, tehetségtelen és a globalista cionizmus szolgálatában álló impotens utódaitól eltérően a királya által megörökölt üres államkincstárt arannyal színültig töltve hagyta utódjára, Nagy Lajosra. Sőt, magát a kiváló magyar aranyforintot is ő verette először 1325-ben huszonhárom és fél karátos aranyból, amely értékálló, stabil és egész Európában egyetemlegesen elfogadott pénz volt. Akkoriban ugyanis még nem az élősködő gazember zsidó Rotschildok, hanem a szuverén magyar uralkodó joga volt a pénzkibocsátás, s a nemzeti fizetőeszköz értékállósága feletti őrködés. Nos, Nekcsei nemcsak politikusi, hanem derék kegyúri és mecénási szerepet is betöltött tehát egy személyben. A művész pedig a nevezetes Hertul volt, aki a jelenleg Washingtonban őrzött „Nekcsei Biblia” miniátorával azonos személy. A templomban állították ki az Amerikában található eredeti Biblia másolatát. Hertul örököse egyébként Hertul fia Miklós vagy Meggyesi Miklós, középkori krónikáink felbecsülhetetlen értékű gyöngyszemének, a Képes Krónika miniatúráinak feltételezett készítője.

A gyöngyöspatai templom másik egyedülálló műkincse a 17. századi barokk főoltár, rajta a Jézus családfáját ábrázoló ún. Jessze-fával. Az oltárasztalon fekvő Jessze ( a helybéliek névadása szerint Jekse) törzsökéből hatalmas fa sarjad, amelynek ágai a Mária születését ábrázoló festményt keretezik.

Szuza és Gyöngyöspata. Látszólag semmiféle kapcsolat nincsen e két, történelmi időben és térben egymástól távol eső település között. Jogvédő neoliberális gazfickóink tettek róla, hogy legyen. S a közös nevező egy 600 esztendeje Európában élősködő etnikai kisebbség, amely mindenütt és mindenkor antiszociális magatartásformáival vívta ki a befogadó társadalmak őslakosainak ellenszenvét. Amikor azonban ezt a két históriai veretű nevet halljuk, ne hagyjuk magunkat ezektől a kártékony, nemzetpusztító idiótáktól félrevezettetni, s gondoljunk valóságos történelmi és kulturális karakterükre és szerepükre. Ők pedig a „rettegő” pártfogoltjaikkal nyugodtan tűnjenek el ebből a hazából örökre. Mert ez a föld a miénk, magyaroké, s az is marad. S pondrók után egyetlen könnycseppet sem fogunk szétmorzsolni szemünk sarkában.

Lipusz Zsolt