Az egyélű, szarvasagancs-nyelű tőrre több mint negyven esztendővel ezelőtt, a hatvanas évek végén bukkantak rá a visegrádi Alsóvár feltárása során. A kivételesen jó állapotban lévő fegyvert egy vele egy rétegben meglelt, IV. Béla kori pénzérme datálja, így valószínűleg a 13. század második felében került a földbe. Tekintélyt parancsolóak a mértei: teljes hossza 35 centiméter, ebből a penge 23 centi. A markolatánál csaknem 5 centiméter széles, folyamatosan keskenyedik a hegyéig.

A tőrök voltak nagy valószínűséggel a középkorban legnagyobb tömegben gyártott és leggyakrabban használt fegyverek, ám éppen hétköznapi voltuk miatt nem kerültek be a regékbe, a hősi énekekbe, s nevük sem volt (vagy legalábbis nem maradt fenn), mint a lovagi életformát megtestesítő nagyobb testvéreiknek, a kardoknak. A kard volt a lovag hű, szinte pótolhatatlan társa, aminek a tisztelete még a gyakran minden bizonnyal „királyi” csatabárdot is - a források szerint Oroszlánszívű Richárd éppúgy ezt használta legszívesebben mint I. Szent László - háttérbe szorította. A tőröknek sem kell tehát „szégyenkezniük”.

Az első adatok a tőrök elitista harci felhasználásra a 12. századból származnak, amikor már biztosan a lovagi felszerelés része volt és közelharcban, illetve a kegyelemdöfés megadására használták. Ugyan az ellenfél mögé magasodó bajnok képe, ahogyan a sisakrostély nyílásán átdöfve kivégzi a legyőzöttet, történelmi regénybe illően romantikus, túlságosan gyakran nem kerülhetett sor erre, hiszen a lovagi életforma egyik pénzügyi alapja éppen a legyőzött kiváltása volt (társadalmi rangjának, családja anyagi helyzetének megfelelő összegért), így az összecsapások többségéből élve kellett kikerülnie a vesztesnek, elvégre a túlságosan vérszomjas győzőnek hamar felkopott volna az álla.

A tőrök ettől függetlenül azonban nyilván gyakran használt eszközök voltak az elit harcosok körében is, hiszen sokkal univerzálisabban lehetett őket alkalmazni, mint a harci összecsapásokra optimalizált kardokat.

OB