A nyugati képmutatásnak és álszentségnek rendkívül groteszk fokozatait élhettük át, amikor Oroszország és Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsában megvétózta a Szíria elleni erőszakos lépéseket. Habár még a nyugatbarát Arab Liga beszámolója is nyilvánvalóvá tette, hogy a szíriai káosz és erőszak nemcsak a kormány drasztikus fellépésének köszönhető, a Nyugat vezető politikusai mégis kivétel nélkül szinte hisztérikus nyilatkozatokban támadták meg a két keleti nagyhatalmat, amelyek akadályozzák a „demokrácia” és a „humanizmus” érvényesülését. Magyarországnak ugyanilyen alaptalanul kellett ismételten elszenvednie Brüsszel támadásait. Az új világrend ügye úgy látszik annyira sietős, hogy még a vélt ellenségeket is el kell tiporni…
Az intolerancia olyan mértékeket ölt, hogy a gazdasági és politikai okok helyett, amelyeket már többször elemeztünk, vizsgáljuk meg az eszmetörténeti okokat.

A szovjet rendszer intoleranciáját egy primitív és erőszakos hatalmi gépezet túltengésének véltük. A nyugati hatalommánia közben egy demokratikus látszat mögött rejtve maradt és csak a kommunizmus bukása után vált rafináltan működő világfelfaló materializmusa, orwelli hazugság gépezete észlelhetővé. A nyugati Gólem lidércálomszerű kibontakozása a kelet volt uralmi rendszerét szinte kezdetlegesnek tünteti fel. Ez utóbbi elől még volt kiút, legalábbis annak vélhető, az előbbi már az egész világot fenyegeti, szinte menthetetlenül. Ráadásul hadoszlopai megbízhatóbbak, mivel a nyugati civilizáció minden válsága ellenére sokak szemében ma is az egyetlen követhető/követendő példa. Elvakultságuk az Európai Parlament Magyarországgal kapcsolatos vitájában egyenesen ijesztőnek minősíthető. Ez az elvakultság csak  a felsőbbrendűség tudatával magyarázható, ami nem a demokrácia, hanem a fasizmus legfőbb ismertetőjele. 

Rüdiger Safranski „Mennyi globalizációt bír el az ember?” című gondolatébresztő könyvében az emberi együttélés legnagyobb próbakövének az önfenntartással járó ellenségeskedés mellett, mint még súlyosabb problémát a Platon és Kant után thümotikus szenvedélynek nevezett különbözőség utáni vágyat jelöli meg. Szerinte Kant helyesen látja, hogy „az ellenségeskedések nem szűnnek meg, amíg nem lehet ezt a hajlamot is megfegyelmezni és mederbe terelni.” Kant úgy tartja elképzelhetőnek az „örök békét”, ha „az önfenntartó értelmen túl olyan észt tételezhet fel, amely bizonyos értelemben magába fogadja ezt a thümotikus szenvedélyt… Kant olyan ember képéhez igazodik, aki nem azért illeszkedik be békülékenyen egy közösségbe, mert gyenge és alkalmazkodik, hanem mert tud uralkodni önmagán, önzésén. Az ilyen észt Kant egyetemesnek tartja. Ez az a szerv, amelynek segítségével az egyes ember nemcsak egy nép és egy állam, hanem az emberiség tagjaként is értelmezheti magát. Az ész átlépi határait. Az egyes ember, aki tiszteli az eszét és hallgat rá, ezzel egyszersmind az emberiséget fedezi föl és tiszteli magában…Aki tiszteli magában az „emberiséget”, az legyőzi a puszta önfenntartási érdeket és képes a szolidaritásra. Ez az ész teszi Kant szerint világpolgárrá az embert. Ez a közvetlen út az Én-től a Mi-ig.”

Safranski itt hosszú fejtegetésbe kezd, hogy miért álmodozás ez az észről és miért hamisak a vallások válaszai. Érdekes érvelései azonban szintén nem meggyőzőek. Ezenkívül sajnos elkerülte Safranski figyelmét, hogy Kant sosem lépte át egy, ha még oly jó szándékú, de hamis Európa-centrizmus határait. Kant a következőket írja az Idee zu einer allgemeinen Geschichte in weltbürgerlicher Absicht (Világpolgári szándékkal írt gondolatok egy egyetemes történelemhez) című művében: „Egy filozófiai próbálkozást, az egyetemes történelmet a természet terve szerint feldolgozni, amelynek a célja az emberiség tökéletes polgári (rend szerinti: a fordító) egyesítése, lehetségesnek kell tartanunk, sőt olyannak, amely a természet e tervét előmozdítja….habár túl rövidlátóak vagyunk a természet e rendezvényét megérteni, ez a gondolat mégis vezérfonalként szolgálhatna, hogy az emberi cselekedetek e különben céltalan halmazát legalábbis nagy vonalakban mint egy rendszert mutassuk be….Így majd a mi világtájékunkon (amely valószínűleg  a jövőben az összes többi létét meghatározza) az álladalom rendszeres javítását/javulását fedezhetjük fel….Csak egy tudós publikum, amely a kezdeteitől napjainkig töretlenül létezett, tudja az őstörténelmet igazolni. Ezen túl minden terra incognita; és azon népek történelme, akik ezen kívül éltek, csak attól az időtől kezdve számítható, amikor ebbe beléptek.”

Íme az Európa-centrizmus Kant által is beismert, sőt javasolt svindlije. Ez maga a felsőbbrendűség tudat, vagy legalábbis annak megalapozása. Pedig a kapitalista polgári társadalom kibontakozásakor, annak eszmetörténeti megalapozásaként Kant aufklerista filozófiája még a leginkább humánus, különösen az angolszász filozófusok durva valóságlátásával összehasonlítva, amely szerint az új-keletű polgári társadalom nemigen más, mint mindenki háborúja mindenki ellen. Az e világi érvényesülésre felépített világ a keresztény eszmeiség fokozott elhalványulásával járt, amelyben az ember egyre inkább Isten helyére lépve, próbálta a létet kiszámíthatóbbá és szenvedés mentesebbé tenni. Két világháború után azonban még a kései marxizmus becsületesebb képviselői is megállapították, hogy „A teljesen felvilágosult világ triumfális szerencsétlenség jegyében ragyog… Az Aufklärung a tömegek átverése” (Adorno/Horkheimer: Dialektik der Aufklärung). A szerzők a modern racionalitás természetében, az ész „instrumentalizálásában” látják korunk embere tévelygésének okát, aki mindent, ami nem illik észjárásába, babonaként kezel és ezzel egy új fasizmus útját egyengeti. A Frankfurti Iskola nagy öregjeinek nagyívű és radikális társadalomkritikáját azonban a következő generáció mint „szélsőségesen szkeptikust” (Jürgen Habermas) elvetette, és megegyezett a pénzhatalommal. Daniel Cohn-Bendit kirohanásai Magyarország ellen azért is voltak oly hisztérikusak, mert maga is érzi, hogy leegyszerűsített nézetrendszere még egykori példaképeinek, a frankfurti nagy öregek kritikáját sem bírná ki. Az ő esetében „minden létező kérlelhetetlen kritikájából” (Marx) már csak a konvencionális haladás-imádás babonája él, ami a világot egyre láthatóbban káoszba sodorja. Jürgen Safranski, aki szintén Adorno „köpenyéből” került ki, és sok más becsületes aufklerista ott tévednek, hogy a nyugat-európai történelemből azt a hamis következtetést vonják le, hogy egy toleráns társadalom csak a vallásháborúk eredményeként jö(hete)tt létre, mert csak akkor értették meg, hogy az „aki Istent jobban szereti, mint az embert, azaz Istent bálvánnyá emeli, a nevében kegyetlenségeket követ el mások ellen”. A történelmi magyar alkotmány számunkra más tanulságokat rejt. Elsősorban azt, hogy Isten jelenléte legfőbb alapelveinkben nem a toleranciát csökkenti, hanem éppenséggel ellenkezőleg, csak a szakralitásba beágyazott lét lehet humánus, azaz szeretetteljes. Ahhoz, hogy ez a szeretet megnyilvánulhasson újból szükségünk van a hétköznapok metafizikájára, amelyet a hagyomány világában találhatunk meg. Hiszen emberi mivoltunk megélése csak (relatív) szűk keretek között lehetséges, mint ahogy Jürgen Safranski is felismerte, amikor Goethe „Wilhelm Meister tanulóéveit” idézte: „Az ember korlátozott helyzetre született; egyszerű, közeli, meghatározott célokat át tud látni, s hozzászokik, hogy közvetlenül a keze ügyébe eső eszközöket használjon fel; de mihelyt tágabb területre jut, sem azt nem tudja, mit akar, sem azt, hogy mit kell tennie, s egészen mindegy, hogy a tárgyak tömege szórja-e el a figyelmét, vagy magasztos és méltóságos voltuk miatt veszti el önmagát. Mindenképpen az ő szerencsétlensége, ha arra indítják, hogy olyasmire törekedjék, amivel szabályos öntevékenység útján nem kerülhet összeköttetésbe”.

Vajta Dénes

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés