„»Hé, te fiú! Hány éves vagy?«

Egy fogoly intézte hozzám a kérdést. Arcát nem láttam, hangja fáradt volt és barátságos.

»Még tizenöt sem vagyok.«

»Fenét. Tizennyolc vagy!«

»Nem. Csak tizenöt«” (Éj, 40. old.).

Nemigen értjük, miért tagadott le egy évet életkorából (hacsak nem szándékosan akar bizonytalanságban tartani bennünket), ráadásul egy éppolyan elesettnek, amilyen ő is volt akkor, akinél ez sem előnyt, sem hátrányt nem jelentett, mikor valójában majdnem tizenhat éves volt 1944. május végén. (Már ha ugyan Elie Wiesel születési dátuma az 1928. szeptember 30.)

Ugyanilyen követhetetlenek „az apa” elhunytának körülményei. Az éjszakában még azt írja, az övé volt az apja ágya fölötti priccs, és ő „több mint egy óra hosszat” töltött a haldokló mellett, s végül szinte megkönnyebbülésnek érezte, hogy megszabadult egy kolonctól: „Amikor a létszámellenőrzés végeztével lemásztam, láttam, hogy reszkető szájjal motyog még valamit. Több mint egy óra hosszat néztem, fölé hajolva, és emlékezetembe véstem vérző arcát, betört fejét.

Aztán mennem kellett lefeküdni. Fölmásztam a priccsemre, apám fölé, aki még élt. 1945. január 28-a volt. […] A lelkem legmélyén, ha akkor megvizsgálom meggyöngült lelkiismeretemet, talán olyasmit leltem volna, hogy: végre szabad vagyok!” (Éj, 124. old.)

Falusy Márton jóvoltából tudjuk, hogy Elie Wiesel csupán 2004-ben töltött ki adatlapot a jeruzsálemi Jad Vasemben apjáról (és csak róla). Az emléklapon nem jelölte meg sem születési évét, sem korát, halálának napjaként pedig 1945. január 27-ét (és nem 28-át vagy 29-ét!) tüntette fel. Ezt a dátumot is elfelejtette időközben? Igen, mint ahogy „kölcsön vett” apjának keresztnevét is. A kaliforniai legfelső bíróságon ugyanis 2008. július 7-én tanúkénti meghallgatása során azt vallotta, hogy apját Wiesel Ábrahámnak hívták, holott az 1928. szeptember 30-án Máramarosszigeten született Vizel Lazar apjának a neve Vizel Solomon volt, „emlékirataiban” Wiesel is Slomónak emlegeti.

 

(Hasonló melléfogás a következő: „Szép áprilisi nap volt” [Éj, 50. old.] – vélekedik az időpontról, amikor megpillantotta Auschwitzban az „Arbeit macht frei!” [A munka felszabadít!] feliratot, holott lassan az óvodások is tudják, hogy a vidéki zsidóság deportálása 1944. május 15-én kezdődött, tehát ő áprilisban nem láthatta meg az auschwitzi tábor bejáratának feliratát. Persze ezt is csak mi, magyar óvodások tudjuk ilyen napra pontosan, az idegen itt sem veszi észre a durva hibát. Hacsak nem önkéntelen elszólás ez is: lehet, hogy szép áprilisi nap volt, őt pedig nem Máramarosszigetről deportálták.)

Igencsak különös eredményre jutunk akkor is, ha az egyik eseménytől a másikig eltelt napok számát próbáljuk nyomon követni. Az éjszakában azt találjuk, hogy 1945. „január közepe táján megdagadt a jobb lábam” (Éj, 89. old.). „Műtétem után harmadnap azonban híre járt a táborban, hogy rohamosan közeledik a front” (Éj, 91. old.), ezért ki fogják üríteni Bunát (másik neve Monowitz, ismét máskor Auschwitz III. néven emlegetik). Tételezzük fel, hogy a ködösen megfogalmazott „január közepe tája” épp tizenötödike volt. Plusz három nap a kiürítés híréig, az 18. (Mintha ezt a dátumot támasztaná alá a Minden folyó… egyik mondata is: „1945. január 18-a: a Vörös Hadsereg néhány kilométernyire van Auschwitztól. […] Berlin úgy dönt, hogy a foglyokat Németország belseje felé evakuálja” [135. old.]). Aztán megtudják, hogy „holnap este” (Éj, 92. old.) indulnak útnak Németország felé, az január 19. lehet. Igen ám, csakhogy ezt is írja: a háború után tudta meg, hogy Bunában maradt fogolytársait „egész egyszerűen felszabadították az oroszok két nappal a tábor kiürítése után” (Éj, 93. old.). A történelemből pontosan tudjuk, mikor szabadították fel az oroszok Auschwitzot és a közvetlen szomszédságában lévő többi koncentrációs tábort: 1945. január 27-én. Ezek szerint viszont 25-én indultak el Bunából Buchenwald felé (és 21-én műtötték Wiesel lábát – talpát? térdét?). De akkor mi történt a közbeeső napokkal? Nem éppen mindegy, hogy mikor indultak el, 19-én vagy 25-én.

(Újabb nonszensz: a fiatal Wiesel frissen – négy napja – műtött, „összetépett takaróba bugyolált” [Éj, 94. old.] lábbal megállás nélkül „hetven kilométert” [Éj, 100. old.] gyalogol hajnalig – mit gyalogol? vágtázik! – a hóban-fagyban a többiekkel! Négy napja műtött lábbal, a bizonyára a rongyra tapadt többkilós hó- és jégkolonccal ez még akkor is teljesíthetetlen feladat volna egy végletekig legyengült fiúnak, ha, mint egy másik, valóban szavahihető túlélőtől megtudtuk, a nagyotmondó „hetven kilométer” helyett csak 16 kilométer volt ez a távolság.)

 

Buchenwald felé menetelésükről még annyit tudunk meg, hogy megpihentek egy romos téglagyárban, egy újabb napon át gyalogoltak Gleiwitzig (Gliwice, Lengyelország), és aztán „három napig maradtunk Gleiwitzban” (Éj, 108. old.). Ha 25-én indultak el Bunából, ez január 29. Gleiwitzból tehervonat vitte őket Buchenwaldba. „Tíz nap és tíz éjszaka tartott az utazás” (Éj, 113. old.). Ha ez a „tíz nap” valamennyi úton töltött napot magában foglal, akkor elvben január 35-én (sic!) értek célba. (Ha a gyalogosan megtett utat és a Gleiwitzban töltött napokat külön kell hozzáadni a tízhez, akkor 39-én.) Azt is megtudjuk, hogy „három nappal Buchenwaldba érkezésünk után mindenkit a zuhany alá parancsoltak” (Éj, 120. old.). Legkevesebb január 38-án járunk. „Másnap” (Éj, 122. old.) panaszkodik az apja, hogy elvették a kenyerét. Január 39. „Egy hét telt el így” (Éj, 123. old.). Január 46! Ekkor még él az apja, tehát Wiesel „adatai” szerint legkorábban ezen a napon, vagyis február 15-én halhatott volna meg. (Legyünk körültekintők: ha az „egy hét” magában foglal valamennyi Buchenwaldban töltött napot, és nem kell hozzájuk adni a külön említett napokat, apja akkor sem hunyhatott el január 42., vagyis február 11. előtt.) Ha viszont január 19-én indultak el – és akkor az az állítása nem igaz, hogy az oroszok „két nap múlva” szabadították fel Bunát –, összesen tíz nap alatt értek Buchenwaldba, és egy hét múlva szenvedett ki az apja, a szomorú esemény akkor is csak január 36-án, vagyis február 5-én következhetett volna be.

Azaz bárhogyan számoljuk őket, sehogy sem fedik egymást a Wiesel által jelzett számok, nem jönnek össze a napok, nem stimmel apja elhalálozásának dátuma. Hogy ez hogyan eshet meg egy világhírű „tanúval”, ismét nem kívánjuk feszegetni. De feltételezésünk van. Mégpedig az, hogy 1958-ban, Az éjszaka megjelenése idején valószínűleg álmában sem gondolta, hogy Auschwitz felszabadulásának napja ilyen nevezetes dátum lesz, tehát azt hitte, hogy nyugodtan zagyválhat bármit összevissza, zsonglőrködhet a napokkal, hiszen a nyájas olvasó úgysem tudja követni őket, ha csak elvétve ad meg egy dátumot, máshol pedig ilyesmivel ködösít, hogy „aznap”, „másnap”. Pech, hogy nevezetes nap lett, és hozzásegít bennünket a hazugság leleplezéséhez!

Miért nem meglepő ezek után, ha ismét más változatot ad elő ezekről a napokról (is) a Minden folyó…-ban? „Mi történt volna, ha úgy határozunk, hogy maradunk? A betegek – legalábbis a többségük – túlélték. Kilenc [itt már nem kettő!] nap múlva az oroszok felszabadították őket. Más szóval, ha a kórházban maradunk, apám tíz napra rá nem hal bele az éhezésbe és a szégyenbe Buchenwaldban…” (136. old.). Utánaszámolhat bárki: a kilenc nappal későbbi felszabadítással, illetve az így számított indulásukkal sem jön ki az apa halálának dátuma január 28-ra. (Ha kilenc nappal január 27. előtt indultak el Bunából, az január 18., plusz tíz nap úton, az 28., plusz legkevesebb egy hét, amíg Buchenwaldban él az apja. Ez esetben az elhalálozás legkorábban 35-én, vagyis február 4-én következhetett volna be.) Azaz mindenképp reménytelen, hogy megigazulva kerüljön ki Wiesel ebből a kalamajkából. És apja haláláról van szó! Állítólag.

De az elhalálozás körülményeinek ábrázolása is más a Minden folyó…-ban, mint Az éjszakában. Amellett, hogy sokkal megrázóbbra festette át a képet, azt írja, ütötték-verték, nem engedték oda a haldoklóhoz, a leírás alapján úgy vélhetnénk, hogy valahonnan a barakk távolabbi részéből, holott Az éjszakában még fölötte aludt: „Apám haldoklik, én pedig rosszul vagyok. Nyög és közben a nevemet mormolja, föl akarok kelni, fölmászni, kapaszkodni belé, de kínzóim már ugranak is rám, mozdulni se engednek. Kiáltani szeretnék: Türelem, apám! Tarts ki, apám! Egy perc, egy rövidke perc, és máris melletted vagyok, hallgatlak, beszélek hozzád, nem hagylak egyedül meghalni, veled halok meg. Apám haldoklik, én meg felkiáltok fájdalmamban. Nem akarom egyedül hagyni, mégis egyedül hagyom, kényszerítenek rá. Ütnek, agyonütnek mindjárt. Apám nyög, én meg várom, hogy a pribékek odébb menjenek. Ő csendesen sír, mint egy gyermek, én pedig úgy érzem, beszakad a mellem. Hörögni kezd, engem meg mintha felnégyeltek volna. Tehetetlenül, lelkiismeret-furdalástól gyötörten »tudatában vagyok«, hogy életem végéig – az életem? egy nap? egy hét? – nem szabadulok meg a fojtogató bűntudattól: apám nyög, apám fetreng fájdalmában, apám a halál küszöbén, és én a közelében vagyok, de nem mellette. Apám szólít, és én nem tudok odasietni, hogy megfogjam a kezét” (139. old.).

(Mindennek a tetejébe a 2009 decemberében az ATV-n sugárzott Bánó-interjújában Wiesel újabb kacskaringóval gazdagította a történetet: „Ott volt az apám fönt, egy ilyen ágynak szolgáló dobozban. Beteg volt, haldoklott, és engem hívott. Én lejjebb feküdtem, s azokban a percekben nem volt szabad elhagynunk a helyünket.” Ejnye, de hát Az éjszakában az apa feküdt lent, a fiú fölötte, és utolsó estéjén „több mint egy óra hosszat” vele maradt! Sőt a Minden folyó…-ban: „Nem tudom, nem láttam őt meghalni. Haldoklóként láttam, azután már nem volt sehol” (140. old.). Négy oldallal odébb: „Apám halott, láttam meghalni” (144. oldal).

Ugyanebben a beszélgetésben hangzott el: „Az apám, aki körülbelül ötvenéves lehetett…” [Auschwitzba érkezésük, a szelekció idején]. Körülbelül? Lehetett? No de Wiesel úr, nem kellett volna bemagolnia annak a személynek és családtagjainak az adatait, akinek valamilyen úton-módon hozzáfért az okmányaihoz, s akinek a bőrébe bújt? Akkor pontosan megmondhatná, hány éves volt az „apja” 1944-ben. Az az ember, Vizel Solomon nem körülbelül, és nemcsak lehetett, hanem pontosan ötven volt.)

Ennyi ellentmondás láttán ne is beszéljünk a szemtanú hiteles, szavahihető voltáról, csupán annyit észrevételezzünk, hogy a tényszerű leírást – amely „apja” halálának leírásánál (is) nagyon indokolt lett volna, hiszen a tragédia önmagáért beszél, a tények száraz közlése az igazán megrázó – olyan hatásvadász szépirodalmi fogásokkal helyettesíti, amelyeket irodalomórán „a főhős lelki tusája, vívódása, gyötrelme” címszó alatt foglalnak össze a nebulóknak. Különös emlékirat az, amelyben szentimentális regénybe illő formában jelenik meg az apa halála! A másik oldalon pedig mintha jó alkalmat találna rá, hogy illusztrálja a náci (vagy kápó?) kegyetlenséget. Csupán illusztrálja, de szintén nem ábrázolja hihetően.

Igaz, miközben emlékiratnak nevezi két szóban forgó irományát, Wiesel valamiképpen fel is menti magát a megélt események hiteles leírásának kötelezettsége alól: „Tekintsék hát ezt az elbeszélést valamiféle kommentárnak. Szerény, másodrangú tanúságtételnek” (28. old.).

Akkor hát elbeszélés? Kommentár? Regény vagy emlékirat? Tanúságtétel vagy itt-ott éppenséggel félrevezetés? „Nem arról van szó, hogy az életem történetét meséljem el, hanem a történeteim történetét” (28. old.). Ez bármi lehet, csak emlékirat nem! „Ráadásul még arra is figyelmeztetem az olvasót, szándékomban áll kihagyni bizonyos dolgokat, amelyek a magam vagy mások magánéletére vonatkoznak, ami esetleg kényelmetlen barátaimnak vagy ismerőseimnek, s minden olyasmit, aminek a leleplezése a zsidó népnek ártana” (28. old.).

Minden emlékírónak szíve joga, hogy azt ragadjon ki élete élményeiből, amit jónak lát. Minden olyan emlékírónak, akit nem kapnak ellentmondások tömkelegén, nyilvánvaló hazugságokon, szemfényvesztésen. De Elie Wiesellel ez sok esetben megtörténik. Jogos tehát a kérdés: vajon mennyire fontosak azok a magánéletre vonatkozó „bizonyos dolgok”, amelyeket kihagy? Talán még lényegesebb, hogy hol és milyen meg nem történt eseményeket, jeleneteket adagol „tanúságtételéhez”, amelyeket szemmel láthatóan csak dús fantáziájából merített, azaz légből kapott.

Csakhogy kútforrásként hivatkoznak rá, minden szava szentnek számít, hiszen ő „a” szemtanú! A holokauszt történetét az ő művei alapján tanítják, mutatják be. Vajon nem volna itt az ideje, hogy történészek, különböző szakterületek kutatói közös erővel vizsgálják meg írásaiban, mi az, ami megfelelhet bennük a valóságnak, és mi az, ami téves információ, urambocsá!, kitaláció?

Ugorjunk most jókorát az időben, nézzük, hogyan torzít el egy másik eseményt. Az ötvenes évek legelején (már újságíró, az izraeli Jediot Ahronot párizsi tudósítója) tolmácsként vesz részt a Németország–Izrael között zajló, a náci üldözések túlélőinek fizetendő német kártérítésről szóló genfi jóvátételi tárgyaláson. Előbb a zsidó küldöttek zárt ülésén uralkodó feszült légkört, vitát érzékelteti.

(Goldmann, a Zsidó Világkongresszus akkori elnöke): „A pénzt, azt a pénzt, amire Izraelnek szüksége van, ki más adhatná, mint a németek?

Más hangok elnyomják az övét, de én csak Goldmannra figyelek, aki kijelenti:

– Legfőképpen arra kell ügyelnünk, nehogy Adenauert kihozzuk a sodrából. Most nem kell különösen hangsúlyozni a németek bűnösségét, ebből semmi hasznunk nem lenne” (304. old.).

(Nurok rabbi): „Még a kaddist, a halottakért való imát sem fogjuk elmondani?

Goldmann:

– Miből lesz több haszna Izraelnek: a kaddisból vagy a német anyagi kárpótlásból?” (305. old.)

Közvetlenül ezután így folytatja: „Az ülés befejeztével kollégáimat kérdezgetem: vajon jól hallottam, amit hallottam? Goldmann valóban amellett foglalt állást, hogy ne mondjunk kaddist az áldozatok emlékére?” (305. old.)

Akárhogy nézzük Goldmann kérdő mondatát, nem fedezünk fel benne olyan állásfoglalást, hogy a küldöttek ne mondjanak kaddist. Pusztán annyit látunk benne, hogy pragmatikusan az anyagiakat helyezi előtérbe az érzelmi húrok pengetése helyett. Wiesel viszont olyasmit ad a szájába, amit nem mondott. Vajon hányszor jár el ilyen tisztességtelenül olyan emberekkel szemben, akikkel nem ért egyet, nem rokonszenvesek neki, vagy nem cáfolhatják meg, amit kénye-kedve szerint állít, illetve olyan helyzetekben, amelyek nem ellenőrizhetők, nem tisztázhatók?

Ám ezúttal is – akárcsak a vonatbeli volt deportáltak esetében – akadt egy Goldmann, aki sápadtan, kikészülve ugyan, de sajtókonferencián cáfolta a Wiesel által a Jediot Ahronotnak küldött ferdítő tudósítást: „Zagyvaság. Egyetlen szó sem igaz belőle. Erre becsületszavát adja. […] Másképpen fogalmazva: a Jediot Ahronot tudósítója találta ki az egészet” (307. old.) – írja le Goldmann szavait Wiesel. Évekkel később megbékélve nevetgéltek az eseten, és Goldmann a következő jó tanácsot adta neki: „Írja csak a regényeit, mesélje a haszid történeteit, de soha ne avatkozzon a politikába, az nem magának való” (309. old.). Kár, hogy nem hallgatott rá, mindenki jobban járt volna.

Illetve mindenki, Wiesel kivételével. Mert ő nagyon jól járt, nagyhercegként él a holokausztból.

A hatvanas évek elején New Yorkban tárgyal az Egyesült Zsidó Segélyszervezettel (UJA), amely konferenciákat szervez a témáról, és honoráriumot fizet az előadóknak. Előadásonként ötven dollárt. „Ötven dollár több volt, mint egyheti fizetésem” (422. old.). Először azt válaszolja a puhatolózó titkárnőnek, „egyáltalán nem áll szándékomban ezzel a témával foglalkozni”, mert „más írni valamiről, és megint más beszélni róla” (421. old.). (Igaz is, regényt írni elég nehéz hallgatóság előtt, Wieselnek még az íróasztal mellett töprengve sem sikerül mindig a menetbe illesztenie a csavart.) Nagyobb sikerrel járnak nála 1972-ben az Egyesült Zsidó Alap vezetői: „Hajlandóak vagyunk a dupláját vagy az ötszörösét fizetni az átlagos tiszteletdíjnak. Vagy inkább mondja meg ön, hogy mennyit kér, mi szó nélkül kifizetjük. Ötezer dollár? Vagy legyen tízezer? (423. old.) „Hát jó”, egyezik bele, de nem tart igényt honoráriumra… – írja. Nem sokkal később viszont elejti: „Az volt a látszat, hogy társaim és jómagam, akiknek művei a holokauszttal foglalkoznak, kezdünk meggazdagodni” (518. old.). „Egyszerre csak […] úgy érzem, hogy kezdek »befolyásossá« válni” (585. old.).

 

Wiesel ma dúsgazdag ember, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást. Természetesen a holokausztról. Miközben szemforgatva ezt írja: „A zsidó hagyományban az egyén halála az ő magánügye. Jobb, ha a gázkamrák zárva maradnak a fürkésző tekintetek előtt. De még a képzelet előtt is. Ne tudjuk meg soha, mi történt az acéllal borított ajtók mögött” (109. old.). Vajon ki fürkészi szünet nélkül ezeket a gázkamrákat jó pénzért? (Az éjszakában még nem is emlegetett gázkamrákat, csak krematóriumot!) Alapítványa, az Elie Wiesel Foundation for Humanity 15,2 millió dollárt bukott Bernard Madoff gigantikus piramisjátékán (Origo, 2009. január 25.). Minden jel szerint bőven volt miből.

Norman G. Finkelstein írja híressé vált leleplező könyvében: „A holokausztipar arról szól, hogy nagy hatalmú amerikai zsidó szervezetek hogyan használják fel a náci holokausztot politikai és gazdasági céljaik érdekében. Ezek a szervezetek (és külföldi leányvállalataik) a náci népirtást bunkósbotként használják, amellyel elhallgattatják Izrael kegyetlen politikájának bírálóit, és pénzt zsarolnak ki különböző európai országokból. Ezek a szélhámosok hitvány céljaik érdekében a náci holokausztot kisajátították, a zsidó szenvedés emlékét beszennyezték, és megmérgezték a zsidók és nem zsidók közötti viszonyt. Mindannyiunk – zsidók és nem zsidók – érdekében le kell őket lepleznünk, és el kell őket távolítanunk a közéletből” (A holokausztipar, 2003, 10. old.).

Bihari Csilla

(Folytatjuk)