A székelygyilkolás előzményei

 

1763-ban a bécsi udvar úgy határozott, hogy Erdély határvidékein határőrséget szervez. Ennek célja a birodalom délkeleti határainak megerősítése volt. A határőrség, három székely és két román határőrezred megszervezésével Buccow Adolf tábornokot bízták meg. A románok körében a katonai szervezés nem ütközött ellenállásba, mert számukra ez a társadalmi felemelkedést hozta. A székelyek azért álltak ellen, mert a határőrséget nem a saját hagyományaik és a saját közösségükből választott tisztikar irányítása alatt akarták megszervezni. Mindezek mellett továbbra is adót kellett volna fizetniük. Az ingyen katonáskodás számukra alárendeltséget jelentett volna.

A székely falvak sora tagadta meg a sorozáson való részvételt. Bár Mária Terézia királynő 1763-ban kiadott parancsa értelmében csak az önként jelentkezőket kellett volna felvenni a határőrök közé, mégis mindenütt kényszerrel folyt a toborzás.

1763. december végén a csíki és a háromszéki székelyek Madéfalván gyülekeztek, hogy megvitassák a határőrségbe állás kérdését. Már december utolsó napjaiban felfigyeltek az osztrák katonai készülődésre. Ekkor fogalmazott folyamodványukból egyértelműen kitűnik: ,,vesszük észre azon körültünk összevont és katonailag rendezett erős fegyveres csapatokat, melyek nem egyébért hozattak be lassanként, de indokolatlanul vidékünkre, minthogy alkalmas pillanatban, midőn nem is véljük, egy üdvtelen jeladásra, mintegy csatajelre, mi, szerencsétlen áldozatok meghódítva, fogságra jussunk".

Albert Ernő, a kérdés szakértője A halálvölgye című könyvében írja: "Az erőszakos beavatkozáshoz mintegy jogi alapot nyújtott a királynő 1763. október 8-i rendelete, amelyben a zavargásokra is gondolva úgy fogalmazott, hogy semmilyen körülmények között ne engedjék munkálatuk megzavarását."

Az erőszakos fellépés sürgetője Caratto Manó volt, akinek tanácsát báró Siskovicz meghallgatta, és arra kérte a toborzást szervező katonai bizottság tagjait, döntsenek a katonai, azaz fegyveres beavatkozásról, vagy találjanak más megoldást. A bizottság egyik tagja, Bethlen Miklós hevesen ellenezte, igazságtalannak és veszedelmesnek találta a fegyveres leszámolást. Hitt abban – korábbi tapasztalatai alapján –, hogy a lázongás békés módszerekkel is lecsillapítható. Azonban báró Siskovicz a bizottság elnökével, Lázár Istvánnal a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Ez alkalommal azt is elhatározták, hogy a háromszékieket súlyosabban fogják büntetni, mivel azok beavatkoztak a csíkiak ügyébe, és a bizottság felszólítására sem voltak hajlandók hazamenni.

 

A mészárlás, a veszedelem

 

Mivel Buccow nem tudott eredményt felmutatni, a helyét átvevő báró Siskovicz József altábornagy adta ki a parancsot a székelyek megtámadására 1764. január 7-én, a vízkereszt utáni hajnalon. Orbán Balázs szerint három, más források szerint két ágyúval tüzeltek a fegyvertelen alvók táborára. A falut minden oldalról felgyújtották. Hogy a támadást báró Siskovicz már korábban megtervezte, a bécsi haditanács elnökének, gróf Daunnak írt leveléből tudjuk. Ebben kijelentette, kész a katonaságot is igénybe venni az összegyűlt, mintegy kétezer fős székelység szétverésére. A Madé­falván gyülekező székelyek közül senki nem gondolt arra, hogy az osztrák hadsereg legyilkolásukra készül. 1764. január hatodikán azzal a tudattal tértek pihenőre, hogy reggel sikerrel fogják meggyőzni a hatalmat: vagy megszüntetik a határőrség szervezését, vagy teljesítik korábbi követeléseiket, amelyek fejében hajlandók katonának állni. A fegyvertelen székelyek megtámadására ágyúszóval adtak jelt. Érdekes módon az első ágyúgolyó a háromszékiek egyik vezetője, Csorja János ügyvéd szobáján hatolt át. Heidendorf Conrad Mi­hály feljegyezte az ügyvéd szavait, aki az ágyúlövések hallatára ezt kiáltotta: "Az Istenért, mi ez?!"

Albert Ernő könyvében olvashatjuk: "Senki nem gondolt ellenállásra, pedig fegyverük is lett volna a székelyeknek, hanem azt keresték, merre térhetnének ki a támadók elől, hogyan maradhatnának életben. Legelső gondolatuk az volt, hogy lakásaikat, szállásaikat elhagyva meneküljenek ki a faluból, de minden irányból fegyveres katonák támadtak rájuk. (...) Legtöbben a Keleti-Kárpátok felé igyekeztek. (...) De vesztükre választották ezt az utat, mert a katonák parancsnoksága is erre számított, s ezért ide a lovasokat osztotta be. A parancs szerint valóban külön is figyeltek rájuk, s mindenfelé kiáltották: ki háromszéki? A mit sem gyanító férfiak, arra gondolva, hogy tán külön kegyelmet jelenthet az érdeklődés, tömegesen jelentkeztek." De rajtavesztettek, mert súlyosan megsebesítették őket. "Akik pedig nyugatra próbáltak menekülni, szintén életüket vesztették." A Felcsík irányába vezető úton a Kálnoky-huszárok állták útjukat, de a parancsnak ők is engedelmeskedtek, csupán kíméletesebben jártak el.

A mészárlás kegyetlenségére nincs magyarázat. Ennek elképesztő módját csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy a húsz évvel később kitört mócvidéki, Horea ve­zette lázadás idején az osztrák hadsereg hosszú heteken át tétlenül szemlélte a magyar lakosság kíméletlen lemészárlását, kirablását, bár könnyűszerrel megakadályozhatta volna azt. A császári parancs kiadására, a felkelés katonai leverésére csupán az atrocitások megkezdése után hat héttel került sor. Még érthetetlenebb, hogy a felkelők szétverése után elmaradt a bosszú. Az osztrák törvényszék csupán két személyt, Horeát és Crisant végeztette ki, holott több száz ártatlan magyart, köztük nőket és gyermekeket öltek meg az irányításuk alatt álló bandák. Ezzel ellentétben 1764-ben az osztrák hatalom minden gondolkodás nélkül bevetette tüzérséggel ellátott hadseregét a békés, fegyvertelen székelyek ellen, akik Madéfalván gyülekeztek. E székelyek nem a román falvak százainak kirablására, a román lakosság legyilkolására gyűltek össze, hanem azért, hogy megvitassák az erőszakos katonai szolgálatra való kényszerítés törvénytelenségeit.

 

A madéfalvi veszedelem következményei

A székelyek közül legkevesebb kétszáz, más adatok szerint négy-ötszáz személyt öltek meg, mintegy ezer embert sebesítettek meg, miközben télvíz idején több ezren arra kényszerültek, hogy az erdőrengetegen keresztül Moldvába meneküljenek. A madéfalvi veszedelem az 1595-ös véres farsanghoz hasonlítható. Akkor is a hadsereget küldték a székely közrend ellen, mely a székely szabadságjogok tiszteletben tartását követelte. Őket is az éjszaka leple alatt támadták meg. Ez alkalommal is több ezer székely menekült el Székelyföldről. A székely közrendűek ezrei ekkor álltak Mihály havaselvi vajda zsoldjába, hadseregébe.

Az 1764-ben elmenekült székelyek Moldvába vándoroltak, a moldvai csángó falvakban húzták meg magukat. Ami­kor 1774-ben Bukovina felszabadult a török uralom alól, Hadik András generális áttelepíttette őket a lakatlan területekre. Így a madéfalvi veszedelem menekültjei 1776 és 1786 között megalapították Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva települést. Az itt kialakult népes községek székely lakóit 1940 után áttelepítették Magyarországra. A székelyek hajdanán alapított falvai ma Suceava megyéhez tartoznak.

 

A madéfalvi emlékmű

Csíkmadéfalván 1905. október 8-án avatták fel azt a hatalmas emlékművet, amelynek tetején turulmadár szárnyal. Az emlékmű alkotója Köllő Miklós. A kőoszlop alján elhelyezett táblán egy misztikus, többjelentésű szó olvasható. A SICVLICIDIVM nemcsak székelygyilkolást jelent, de a római betűk számértéke 1764-et, a székely­irtás évét (is) jelzi. E szójáték neve kronogramma.

 

Kádár Gyula - Háromszék