„...aztán újra visszanézi a rendezvény képeit. Az üvöltöző tömeget, a gyűlölettől sugárzó tekinteteket, a meggyőződéses és tiszta szívből jövő hazaárulást… és az embernek, mégha elsőre kimondani durva is, mégha talán nem is szabadna, egy újabb gondolat jut eszébe… olyan sok a hazaáruló, és olyan kevés a lámpavas…” – olvastam minap a Gyurcsány, agyhalottak, lámpavas című cikkben, és bár nem vagyok különösebben mimóza, elborzasztott. Annál is inkább, mert realitása van, a valóság mögötte az aranyfedezet.

Ölni nem olyan egyszerű ám. Még a modern fegyverekkel sem, amikkel messziről, személytelenül is lehet. Hát még közelről, szemtől szembe! Fegyveres harcban még csak-csak, mert belejátszik a képbe az önvédelem, és az emberben a közvetlen önvédelem érzése keletkezhet. De még úgy is nehéz. Fegyvertelen személyt (embert) megölni aztán végképp nem könnyű. Az emberbe, mint biológiai lénybe bele van kódolva a gyilkolással szembeni gátlás. Már akibe, persze. Az egészséges pszichéjűekbe, az egészséges lelkűekbe.

Hallottam valahol, hitelt érdemlő helyen, hogy még a normandiai partraszállás során – ahol tényleg nem volt pardon – is a támadó szerepkörét betöltő katonák jelentős része egyszer sem sütötte el a fegyverét.
Igaz, olyanok is vannak, akik élveznék, vagy élvezik a gyilkolást. Itt járnak közöttünk. Nem tudjuk, kik azok, nincs rájuk írva. Szörnyetegek között élünk.
És van a köztes réteg, akik adott helyzetben belekényszerülnek az ölésre a háborúban, és ahogy telik-múlik az idő, belefásulnak és hozzászoknak. Elhúzódó háborúkban történhet így.

Foglyok kivégzése azonban mindenképpen gyilkosság. Akkor is, ha a célpontok megérdemlik. Akkor is, ha esetleg a szó szoros értelmében jogos. Remélem, hogy minél kevesebben képesek rá. Úgy tudom, tényleg kevesen.

A kérdéskörnek az ad sajnálatos aktualitást, hogy egyre inkább benne van a levegőben az erőszakos konfliktus szele. Világméretekben is, magyarországi viszonylatban is. Ennek senki sem örül, és a ballib média aljas sugalmazásával 180 fokos ellentétben a rendes radikálisok sem örülnek neki. Csak éppen felkészülnek rá… Nem a kezdeményezésére, hanem a reagálásra.

Eddig még minden történelmi korszak azt képzelte saját magáról, hogy a történelemnek immár vége, és mostantól minden úgy marad, ahogyan éppen van. Tudat alatt most is azt hisszük. Pedig dehogyis marad minden úgy, ahogyan most van éppen. Ezt már nemcsak a radikálisok hangoztatják, hanem a legkülönbözőbb más politikai irányzatok hívei is elismerik. Átéltünk már egy változást, az úgynevezett rendszerváltást, ami elég lájtosra sikeredett nálunk, pont ez volt vele a baj. Jöhet, sőt egyre nagyobb eséllyel jön is újabb változás, ami sokféle lehet. Nyilván nem tudjuk előre, hogy milyen lesz, de széles a lehetőségek skálája, polgárháború is belefér. És abban a legbrutálisabb erőszak és gyilkolás is. Fegyveres harccal és/vagy véres leszámolásokkal.

Magyarok millióinak elnyomorodása, a mindent átitató hazugság, képmutatás és igazságtalanság, az élhető világunk összeomlása, a hazaárulók pimasz diadalmenete, a hazánk pusztulásának kéznyújtásnyira kerülése, a rengeteg megaláztatás láttán sokan úgy vannak vele, hogy ha háború, akkor legyen háború, ne vacakoljunk.

De reális képzeteink vannak róla?

Hiteles szemtanúk, háborús időket valóban átélők elbeszéléseiből tudnunk kell, hogy a háború nem ám elsősorban a hősiességről, a vitézségről szól. Ryszard Kapuscinski, a 60-as, 70-es évek eseményeinek lengyel sztár-haditudósítója, aki bőven szagolt puskaport Ázsiában és Afrikában, azt írja egy helyen, hogy a katona tipikusan fáradt, éhes, álmos, fázik, és fogalma sincs róla, hogy mi történik éppen. Senkinek ne legyenek illúziói – egy esetleges harci helyzetben mindannyiunkra ez várna, nem az amerikai filmekben látható izgalmas jelenetek.

A birkaság, az birkaság, a gyávaság az gyávaság, a pacifizmus rövidlátás és naivitás. Igenis fel kell készülnünk az éles konfliktusra, és ha a helyzet úgy hozza, akkor fel kell lépnünk. Olyan módon, ahogyan aktuálisan kell – ez előre nem megjósolható pontosan. Majd meglátjuk. A bűnösöket, a hazaárulókat is meg kell büntetnünk, mihelyt lehetségessé válik. De normális ember módjára. Az éles konfliktust kezdeményezni, fejjel a falnak menni viszont nem szabad. Nagy szívességet tennénk vele azoknak, akik csak erre várnak, és hogy aztán behívhassák a testvéri hadseregeket, 1956 reloaded. Ez ne legyen.

Készen kell álljon a forgatókönyvünk egy esetleges konfliktus idejére, de igenis forgatókönyvünknek kell lennie a fegyverek nélküli változatra is. Márpedig minél több a kardcsörtetés, annál inkább eltaszítunk magunktól olyan rétegeket a társadalomban, akiket elriaszt az ilyesmi. Pedig szükségünk van/lenne rájuk.

Tárgyilagosan nézve a mostani magyar nemzeti radikalizmusnak nem a választási győzelem a nyerési esélye (úgyis megfojt bennünket benne a Háttérhatalom a rendelkezésére álló eszközökkel), nem is a háborús jellegű fellépés (levernek, mint 56-ban), hanem az az esélyünk, hogy elkövetkezik a Szovjetunió összeomlásához hasonló valamiféle Nyugat-összeomlás, és abban a helyzetben határozottan és energikusan lépünk fel.

Minél kevesebb vérrel, és gyilkolás nélkül.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés