Amikor 1956. július 26-án Gamal Abden Nasszer, egyiptomi köztársasági elnök, az 50-60-as évek arab nacionalizmusának egyik prominens képviselője alexandriai beszédében bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását, Magyarországon szinte biztos, nem volt olyan ember, akinek a fejében megfordult volna, hogy ez az esemény lesz, vagy lehet az, ami majd néhány hónap múlva nagy valószínűséggel meghatározza az ország sorsát a következő három évtizedben.

Pedig a mai ismereteink alapján ez joggal feltételezhető.
 

 

Az egyiptomi elnök döntését két fő cél motiválta. Egyrészt azzal számolt, hogy a csatorna állami felügyelet alá vonása után, majd a befolyó bevételekből elő tudja teremteni Egyiptom korszerű fejlődésének forrásait, másrészt egyértelműen ki akarta fejezni szembenállását a hagyományos gyarmatbirodalmakkal.

Nasszer törekvéseit, ha lehet így mondani, siker koronázta. Olyannyira, hogy a bejelentését követő napokban a franciák és az izraeliek azonnali fegyveres beavatkozás szándékával léptek fel. Az akkori francia elnök, a szocialista Guy Mollet már korábban is neheztelt Nasszera, mert az nyíltan, fegyverszállításokkal egybekötve támogatta az algériaiakat, akik anno a függetlenségi háborújúkat vívták a franciák ellen. A zsidók pedig abban reménykedtek, hogy most majd be tudják fejezni azt a területi hódítást, ami az 1948-as háborúban nem sikerült nekik.

A francia-izraeli tárgyalások eredményeképp 1956. október 10-én Párizsban aláírták a két ország közötti első szerződést, amely elsősorban Izrael légterének biztosítását tartalmazta. Majd a további egyeztetések folyamányaként került sor arra a döntésre, amely a támadás időpontját november 7-ében határozta meg.

Azonban a világ eseményei közbeszóltak. Így a támadás dátuma módosításra szorult, melyet a francia külügyminiszter, Christian Pineau október 24-én három dologgal indokolt. Egyrészt a Földközi-tengeren október után már viharossá válik az idő, ami nehezíti a tengeri és a légi hadműveleteket, másrészt az amerikai elnökválasztás november 6-án esedékes, addig pedig az amerikaiak szinte biztos, hogy nem fognak és nem is tudnak foglalkozni ezzel a kérdéssel, harmadrészt a Budapesten kitört forradalom miatt, a Szovjetunió sem fordít nagy figyelmet a tervezett egyiptomi eseményekre.

Végül a támadás időpontját október 29-ére hozták előre. Az offenzíva teljes francia-izraeli sikerrel zárult. A harcok öt nap alatt befejeződtek és minden célkitűzést elértek.

Mindeközben október 29-én a szovjet csapatok elhagyták Budapestet. Az azóta ismerté vált információk szerint azért, hogy a szovjetek időt nyerjenek, és politikai megoldást keressenek a magyar konfliktusra. Ezt bizonyítja az a moszkvai rádióban október 30-án felolvasott közlemény is, amely arról szólt, hogy a Szovjetunió új alapokra kívánja helyezni kapcsolatait a kelet-európai szocialista országokkal. A közlemény meglepő módon a megszálló csapatok kivonását is elképzelhetőnek tartotta.

A nyilatkozatban megfogalmazott szándék mindösszesen egy napig tartotta magát. Az egyiptomi vereség hírére ugyanis Hruscsov változtatott a menetrenden: „Ha kivonulunk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, az angol és a francia imperialistákat. Ezt a gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket. Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot is. Nincs választásunk.” 

Nekünk sem volt.

A szovjet pártvezetés október 31-i ülésén úgy döntött, hogy megszegi a tűzszünetet és leveri a magyar forradalmat.

Aztán elindultak a tankok…

Az Egyesült Államok és a nyugati országok nem nyújtottak segítséget…

Mi pedig egyedül maradtunk a nagyhatalmak mocskos kis játékban.

Amerikai elnökválasztás, rossz idő a késő őszi Földközi-tengeren, Szuez, Egyiptom… Hogy tényleg ”csak” ennyin múlott-e a dolog akkoriban, nem tudom…

Azonban egy biztos. A történelmi tanulság egyértelmű.

Úgy ahogy annak idején, úgy most is, csak magunkra számíthatunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés