Szkíta törzsek

Hérodotosz műve

Nézzük, hogy milyen adatokra támaszkodva állítják finnugristáink, hogy már az ókoriban léteztek finnugor népek. A nagy görög történetíró az issszédonokról a következőt írta le: „Mint mesélik, az isszédonoknak ilyenek a szokásaik. Ha valakinek meghal az apja, az egész rokonság juhokat hajt oda, az állatokat áldozatként levágják, a húsukat földarabolják, de földarabolják a házigazda meghalt apját is, aztán összekeverik az egész húst, és feltálalják lakomának. A halott fejéről pedig lehúzzák a bőrt, megtisztítják, bearanyozzák, aztán istenszoborként tisztelik és évenként nagy áldozatokat mutatnak be előtte. A fiú itt úgy tiszteli az apját, mint a hellének a halottakat a halotti ünnepeken. Különben pedig ezekről is az a hír járja, hogy igazságosak, s hogy az asszonyoknak a férfiakéval egyenlő jogokat adnak.”

A feti leírás egyáltalán nem említi, hogy ezek a népek nem szkíták. A halotti tor szokása, melyet a forrás megemlít, elég általános kultusz a sztyeppei szkíta-hun népek között, attól eltekintve, hogy az áldozati ételbe beletennénk az elhunyt ősök maradványát, ott valószínűleg a szerző, maga hérodotosz valami félreértett, talán azt, hogy az áldozati ételek javát a halottnak adják útravalónak, a többit pedig a közösség tagjai fogyasztják el.

A budinoszok határáól a következőt olvashatjuk: „A budinoszoktól északra először egy hét nap alatt bejárható pusztaság terül el, s a pusztaságon túl, kissé keleti irányban, a thüsszagéták nagy lélekszámú, különálló népe él, amely vadászatból tartja fenn magát. A közvetlen szomszédságukban, ugyanezen a tájon laknak a jürkák. Ezek is vadászatból élnek, és a következőképpen vadásznak. A vadász felmászik egy fára - mert sűrűn borítják fák a vidéket - és onnan figyel. Mindegyiknek ott van készenlétben a lova, amelyet megtanított hason feküdni, hogy alacsonynak látsszék, továbbá a kutyája. Ha a vadász megpillantja a fáról a vadat, nyilával rálő, lemászik a fáról, a lovára pattan, és üldözőbe veszi, nyomában a kutyájával. Ezektől keletre más szküthák laknak, akik valamikor kiváltak a királyi szküthák közül, s így jutottak el erre a vidékre.”

Hérodotosz a fenti népekről csak annyit mond, hogy nem tartoznak bele egy bizonyos szkíta közösségbe, nem pedig azt, hogy holmi finnugor népek lennének. Ráadásul pontosan értesült arról, hogy a jürkák mellett megint szkíták élnek. Különös, hogy nem tűnik fel a finnugristáknak, hogy míg ezek az ókori népek ragaszkodnak a lovakhoz, addig a mai finnugornak számító népek életében ez a nemes állat nem a mindennapi élet része.

Különös szemlélet

Hérodotosz valóban megemlíti azokat a népeket, akik nem az általa ismert szkíta kötelékbe tartoznak, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartoztak bele a szkíta műveltségbe. Elképzelhető, hogy sokan az európai szkíta birodalomtól külön éltek, önálló kis fejedelemségekben. Példának hozhatjuk fel a Tanaisz-vagyis a Don-folyótól keletre lakó, nem szkíta kötelékbe tartozó szarmatákat, akik ugyancsak sztyeppei lovas életmódot folytatnak, ráadásul jurtában élnek. Különös, hogy míg a magyar történelem kapcsán az akadémikusok váltig állítják, hogy mi mindenkivel keveredtünk és sok idegen hatás mutatható ki műveltségünkben, ezzel szemben szerintük a népek vándorútjának kellős közepén élt kis szibériai népek szinte teljes egészében megőrizték ókori nyelvüket és műveltségüket, mintha az átvonuló hun vagy éppen mongol hódítás nem változtatott volna semmin. Míg a magyarországi tatárjárást a lehető legnagyobb veszteségnek könyvelik el a hazai történészek, úgy tűnik, hogy a Volga-Káma népeit elkerülte és nem változtatott etnikai képükön, mintha a legalább háromszáz éves tatár-mongol, majd azt felváltó orosz uralom be sem következett volna. A valóság inkább az, hogy a mai finnugorok közé besorolt népek inkább őriznek szkíta-hun-tatár sztyeppei örökséget, mintsem holmi beazonosítatlan uráli jelleget.

OB