Kié a szkíta állatstílus?

Míg az akadémiai magyar szakirodalomban sokszor hallunk olyan elméleteket, miszerint a szkíták mindent más népektől vettek át, ilyen lenne egyedülálló művészetük és sok találmány is. A közép-ázsiai kutatók között teljes egyetértés van arról, hogy a szkíták a nevezetes állatstílusukat nem kölcsönözték sehonnan sem, hanem az mindig is sajátjuk volt, inkább az mondható el, hogy ők hatottak a szomszédjukban élő népekre. A szkíták nem vettek át semmilyen művészeti hatást a perzsáktól, hiszen a szkíta állatstílus és egyéb díszítő elem olyan távoli szkíta vidéken is nagyon korán megjelenik, amikor még nem is létezett a perzsa állam. Arra már régi magyar kutatók is felhívták a figyelmet, de ezt a kazakok és üzbégek is hangsúlyozzák, hogy a szkítáknak már kialakult államuk és kultúrájuk volt, amikor a perzsák megjelennek az elő-ázsiai térségben, a Kr. e. 6. században. Ugyanúgy nem lehet korai görög befolyásról sem beszélni a szkíta művészetben, a későbbi, hellén művészeti hatású tárgyakat sem az ötvösművészetben járatlan görögök, hanem maguk a szkíta népek mesterei készítették el.

Művészeti iskolák

A keleti, közép-ázsiai kutatók az eddigi kurgánfeltárások után megállapították, hogy a hatalmas eurázsiai szkíta birodalmon belül különféle művészeti iskolák léteztek, az egyik önálló központot a Hét-Folyó völgyében, oroszosan Szemirecsjében működött, mely ontotta magából a szebbnél szebb alkotásokat. Őseink művészete nem volt örök, hanem folyamatosan változott és megújult, mindig követte az ókorban élt törzsek életmódját. A szakértők szerint a korai, realisztikus ábrázolások mellett gyakran feltűnnek absztrakt figurák, melyek a művészek kísérletező kedvéről árulkodnak. A keleti kutatók körében az is köztudott, hogy a Kr. u. 1. századra az úgynevezett szkíta állatstílus helyébe lépett az úgynevezett polikróm stílus, melyet Attila hunjai és a vele szövetséges szkíta-szarmata törzsek elhoznak a Kárpát-medencébe.

Páratlan örökség

Sajnos, az íróasztal mögött ülő nyugat-európai kutatók könnyen leszólták a szkíta műveltséget, még azt sem vették figyelembe, hogy milyen szervezett munka és nagy szaktudás kellett akár egyetlen kurgánsír elkészítéséhez. Kazahsztán keleti felén lévő királyi temetkezőhelyek átmérője eléri akár a 70 métert, magassága pedig a 20 métert, aminek kialakítása is mesterségbeli tudásra vall, nem beszélve azokról a csodálatos aranykincsekről, melyhez hasonló alig került elő az ókori hellén föld alól. Sajnos, még az sem köztudott nálunk, hogy a szkíta aranyak nem pusztán anyagiakban nagy értéket ékszerek és kincsleletek, hanem az élő eurázsiai sztyeppei népköltészet élő öröksége, hanem az ott ábrázolt állatok megjelennek a magyar népmesékben. A saját múltjukat jól ismerő keleti kutatók számára teljesen egyértelmű, hogy bár nem maradtak a szkíták után források tucatjai, a jelenlegi közép-és belső-ázsiai, valamint magyar néphagyomány máig őrzi a régmúlt páratlan emlékeit.

OB